Hernády Zsolt
Hernády Zsolt történész

Petőfi családja – a család Petőfije

Nem szeretett volna ágyban, párnák közt halni meg. Ott esett el a harc mezején. 170 évvel ezelőtt, 1849. július 31-én tűnt el Petőfi Sándor a segesvári csatában.

Az egyik legnagyobb magyar költő lett és maradt, akit sem idő, sem politika nem tudott kikezdeni. Aki lángoszlopként vezette a népét a Kánaán felé, a szabadságba. Ezért küzdött tollal és fegyverrel. Sorsszerű, olyan petőfisen rejtélyes szültése és halála is. 170 éve keresik Segesvártól Barguzinig, de nem találják. Váteszként előre megjósolta: „Nem jő megnézni senki síromat.”

Kár is keresni, hiszen itt van velünk, családunk hétköznapjaiban. Nap, mint nap idézzük. Hiszen feleségemnek idézem szerelmes sorait, komolyan, kedvesen vagy humorosan („Szeretlek, kedvesem…”, „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt …”). Gyermekeinket vele dorgáljuk („Ne bolondozz Jancsi helyett: Marcsi/Bori/Rozi/Idus/Kati, a tréfát nem értem, míg jól megy dolgod, fel ne gerjeszd mérgem!”), esténként tőle mesélünk (Laci helyett ismét gyermekünk nevével, szóval „Laci te, hallod-e?”). Őt hívjuk segítségül, ha gyermekeinknek magyarságunkról vagy hazánkról szeretnénk megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. És persze újra és újra elolvassuk a János vitézt. És mindig találunk benne valami újat, valami szépet és hasznosat. Nemcsak ünnepélyeset, hanem hétköznapra valót is.


Hernády Zsolt
Hernády Zsolt történész

Filléres családi emlékeink

„Filléres emlékeim oly drágák nekem, ők tudják mennyit ér az életem” – énekli Bródy János egyik dalában. Valóban rengeteg, idegen szemmel kacat gyűlik össze az ember élete során, melyektől nehezen válik meg, mert kellemes vagy kellemetlen emlékek kötik hozzá.

Különösen kötődünk ezekhez, ha ráadásul nem(csak) a miénk volt, hanem a családból valamelyik szerettünké. Sokszor nem az értékes festményt vagy vázát féltjük (tolvajoktól vagy gyermekeink kezétől), hanem egy kicsiny, értéktelen tárgyat, amelyről tudjuk, hogy nagypapánk vagy dédanyánk birtokolta és szerette. Megörököltük, és sajátos varázsa van. Egyszerűen csak azért, mert fogta, kezében tartotta ő is. Vagy mert valamilyen nehézsége, szenvedése vagy éppen nagy öröme kötődött hozzá. S most, hogy mi tartjuk kezünkben, valamit mi is szeretnénk átérezni belőle, vele szomorkodni vagy örülni, szóval kicsit osztozni, együtt lenni vele. Miért? Mert szeretjük. Nem a tárgyat, hanem őt magát, az embert. Ha már nincs közöttünk, akkor bizony hiányzik, és ezen kis tárgy sok mindent idéz fel bennünk hirtelen. És nemcsak nagymamánkról vagy egy másik szeretett családtagról, hanem saját magunkról is sokszor tükröt tarthat.


 Máthé Zsuzsa
Máthé Zsuzsa történész

„Eső után szebben virít a mező!” - Július 13-án a Nagymamákat ünnepeljük

Nagymama két fiát nevelve minden nehézség közepette biztos támasza volt férjének, ahogy egész családjának, kicsiknek és nagyoknak is. Örökké optimista életszemlélete ugyanis megtartotta a családot minden megrázkódtatás: szakmai kudarcok, betegségek, csalódások idején.

Nagymama 96 évet élt. Az első világháború kitörésének évében született a nagykunsági Kisújszálláson, református lelkészcsaládban nevelkedett. Édesapja, aki a lelkipásztorság mellett a történelem szerelmese volt, lányát is tanulni küldte. Akkoriban még ritkaságszámba ment egy debreceni bölcsészhallgató nő: nagymamám (az atyai érdeklődés mellett nem meglepő módon) történelem-földrajz szakot végzett, bár diplomát sosem kapott, mert a tanári pályára jogosító utolsó vizsgáját már nem tette le: férjhez ment botanikus nagyapámhoz. 

Elsőszülött fia, a második világháború idején született, ő az édesapám. 

Nagymama életén végighullámzott a XX. századi magyar történelem. Mikor nagyapámat a második bécsi döntéssel az országhoz visszacsatolt Kolozsvárra nevezték ki egyetemi tanárnak, kiutazott utána vonattal minden ingóságuk, hogy aztán Erdély újbóli elvesztése után odavesszen az egész. Tudós nagyapámnak volt egy nemzetgazdaságilag is értékes találmánya: szárazságtűrő rizst nemesített, melynek első kilóit féltve őrizte, mígnem a háború végén a „felszabadító” szovjetek fel nem használták hurkatöltésre az egészet. Sok-sok év kitartó munkája veszett oda…


 Máthé Zsuzsa
Máthé Zsuzsa történész

Apa, 77

Velem futhatnak előre az évek, de Ő soha nem öregedhet meg! Nem engedi a bennem élő kislány. Mert Ő az én Apukám! És apa csak egy van!

Az első férfi az életemben hetvenhét éves. Felfoghatatlan! Képtelen vagyok szabadulni attól az érzéstől, hogy Ő  nem lehet öreg, mert nekem mindig középkorú, örök negyvenes. (Miközben nem az apukám ennyi, hanem már a férjem is az ötödik x-et ostromolja, s magam is elmúltam már negyven rég.) Amikor annak idején kérdeztek a tanáraim, rég múlt idők oroszóráin gyakorolva, és osztályfőnökin, kérdőíveket töltögetve, apa még csak negyvenvalamennyi volt... nekem ennyi is maradt!