A születéskor csuklóra kötött rózsaszín karszalag még nem divatékszer, de nem is a megbélyegzés eszköze - pusztán egy nagyon fontos tényt rögzít a kisbabáról: lánynak született. Mert minden formabontó igyekezet dacára születésünktől (dehogy, fogantatásunktól!) vagy fiúk vagy lányok vagyunk, így rendeltetett. 

A rózsaszín karszalag mégis sok mindent jelent: elsősorban is azt, hogy - milyen csodálatos! - az aprócska baba petefészkében már ott készülődnek az élet továbbvitelére a csak imént anyává lett asszony unokái... Még nem tudni, ki lesz az, aki életre hívja őket - talán a szomszédos szobában sírdogáló aranyos kisbaba, kék szalaggal a csuklóján.

Mert kislány és kisfiú, nő és férfi nem létezhet egymás nélkül, egymás ellenében meg nem érdemes élniük. Izgalmas, szép szövetségre vannak ítélve ebben a világban és ketten együtt részesei lehetnek az isteni tervnek: csak általuk valósulhat meg az új élet születése.

Most, amikor a Házasság Hete kapcsán a figyelmünk fókuszába újra férfi és nő legszebb, legértékesebb, ám természeténél fogva sérülékeny kötelékét állítjuk, érdemes végiggondolnunk, mit tehetünk mi magunk a mások házasságáért?

Anyósként, apósként vajon jól szeretjük-e ezt a kapcsolatot, nem verünk-e éket a házaspár közé vagy terheljük meg a közös életet olyan lelki nyomással, amely eltávolíthatja a párt egymástól? Esetleg segítjük-e férjet és feleséget azzal, hogy idejük legyen olykor kettesben lenni, egymásra figyelni, kisgyerekek-, munka-, az életszakaszt jellemző folytonos rohanás mellett is megújítani kapcsolatukat? Nagyobbacska gyerekként figyelünk-e arra, hogy a korosodó szüleink közötti egyetértést munkáljuk, ne pedig a közöttük lévő esetleges feszültségeket mélyítsük?

És barátként tekintettel vagyunk-e arra, hogy immár ne csak barátunk/barátnőnk lelkét ápoljuk, hanem annak házastársára is figyeljünk? Hiszen ha a barátunk nagy életdöntését szeretettel elfogadjuk, elhatározásában támogatva csendesen figyelmeztethetjük is, ha azt látnánk, hogy nem jó irányba mennek közös dolgaik.

És vajon hogyan viselkedünk egy munkahelyen vagy bármilyen más közösségben? Tiszteljük-e a házasságot annyira, hogy az abban élőket az esetleges kölcsönös szimpátia ellenére nem kísértjük? Jelent-e számunkra bármit a karikagyűrű a szimpatikus férfi, a csinos nő ujján? Hívő emberként pedig imádkozunk-e válságba jutott kapcsolatokért, odavisszük-e az Isten színe elé ezeket a kérdéseket?