Az 1930-as években angol nyelvészek kedves időtöltése volt, hogy számolgassák az átlagemberek szókincsét. Ennek során például arra jutottak, hogy egy angol munkás vagy egy juhpásztor néhány száz szót használ csak életében, ami megdöbbentően kevésnek tűnt. Nyelvészeti okoskodást mellőzve mondhatjuk bátran, hogy nem volt igazuk, hiszen egy szerényebb szókincshasználó is aktívan kb. 5000 szóból építkezik.

Mindez azért jutott eszembe most, mert visszatekintve a nyárra, elbizonytalanodtam az említett tételben. Talán mérni kellene a szülők aktív szóhasználatát is, mert bizony a mi szavaink változatossága igen lecsökkent az elmúlt hónapokban a gyermekeinkkel töltött nyaralás során. Persze sokat kellett beszélnünk, de láss csodát, általában ugyanazokat a szavakat ismételgettük folyamatosan. Így bizony eléggé összezsugorodott szókincsünk.

Tudással megtölteni a nyiladozó elméket, gyermekeink viselkedésmódját, ízlését, erkölcsét jó irányba terelgetni nem csekély kihívás. Bizonyos, hogy ez a folyamat egy örökké változó, harsány világban csakis a családok és az iskola közös erőfeszítésével vezethet sikerre.

Az új Nemzeti Alaptanterv kapcsán kialakuló polémiában most az iskolával kapcsolatos szülői elvárásról adnék röviden számot. Egy példával próbálom érzékeltetni, mit is jelentene mindez, szülői szemmel:

Ha egy gyermek újsághírt olvas például a szabolcsi alma idei termésátlagáról, elvárható, hogy általános iskola végére tudja, hol van Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; hogy tisztában legyen azzal, miképp számítunk átlagot; és hogy értse is meg az elolvasott cikk tartalmát.