Ez az új őrület már régebb óta a köztudatban van, azonban most kapott csak nagyobb lángra. Történt ugyanis, hogy a százezrek által követett és kedvelt brit királyi család és a klíma elit oszlopos tagja Harry herceg és feminista felesége Meghan Markle kijelentették, hogy a környezetvédelem miatt kettőnél több gyermeket nem hajlandóak vállalni. (ez a példa is mutatja, hogy milyen nagy felelőssége van az ismert embereknek). Az ideológiát követő nők kijelentették: ha nem lesznek drasztikus változások, ők nem fognak szülni egy ilyen „pusztuló” világba.

Ennek nyomán szomorúan olvastam a minap egy tanulmányban, hogy tízből kilenc 29 év alatti brit nőnek nincs semmi célja az életben – azaz nem céljuk az sem, hogy édesanyák legyenek – a válaszadók fele pedig úgy gondolja, az életük célja, hogy önmaguknak örömet szerezzenek. Elveszni látszanak olyan célok, vágyak, melyek nélkül nagyon rossz irányba fogunk haladni.

Jelenleg döbbenten állok a jelenség előtt, és öt gyermek édesanyjaként mélységesen szomorú és felháborodott is vagyok.

Biztosan ezt akarjuk?

Nagymama 96 évet élt. Az első világháború kitörésének évében született a nagykunsági Kisújszálláson, református lelkészcsaládban nevelkedett. Édesapja, aki a lelkipásztorság mellett a történelem szerelmese volt, lányát is tanulni küldte. Akkoriban még ritkaságszámba ment egy debreceni bölcsészhallgató nő: nagymamám (az atyai érdeklődés mellett nem meglepő módon) történelem-földrajz szakot végzett, bár diplomát sosem kapott, mert a tanári pályára jogosító utolsó vizsgáját már nem tette le: férjhez ment botanikus nagyapámhoz. 

Elsőszülött fia, a második világháború idején született, ő az édesapám. 

Nagymama életén végighullámzott a XX. századi magyar történelem. Mikor nagyapámat a második bécsi döntéssel az országhoz visszacsatolt Kolozsvárra nevezték ki egyetemi tanárnak, kiutazott utána vonattal minden ingóságuk, hogy aztán Erdély újbóli elvesztése után odavesszen az egész. Tudós nagyapámnak volt egy nemzetgazdaságilag is értékes találmánya: szárazságtűrő rizst nemesített, melynek első kilóit féltve őrizte, mígnem a háború végén a „felszabadító” szovjetek fel nem használták hurkatöltésre az egészet. Sok-sok év kitartó munkája veszett oda…

Apukámat egy közös családi nyaraláson hívta félre egy kedves, idős hölgy, azt súgva fülébe, hogy tudja meg, ő az utolsó úriemberek egyike. És hogy miből állapította ezt meg? Mert mellette sétálva mindig a helyes  oldalon (balján) ment, s mert azonnal felállt ültéből, ha a hölgy szólt hozzá.

Igen, az úriasszony nem tévedett. Apa ilyen, ilyennek nevelték a nagyszüleim. Úriember. Előreenged minden nőt (a kislányokat is), nem tegez, csak ha a nő maga felajánlja, felsegíti a kabátot, kedves, figyelmes.

Nem, semmiképp sem szeretnék itt állást foglalni az elmúlt időszak kultúrát érintő közéleti eseményei kapcsán. De a magaskultúra irányából ereszkedve a békaperspektíva felé, talán érdemes beszélnünk a kultúráról - kicsit másképp is.

Ez a “másképp” pedig a viselkedésünket, emberi megnyilvánulásainkat tükröző szélesebb értelemben vett kultúra, azaz társadalmi szokásaink összességének milyensége.