Fotó: Rózsa Erika

A Fiatal Családosok Klubja és a Családszervezetek jóvoltából idén 5. alkalommal kerül sor olyan adventi jótékonysági akcióra, amely egy-egy gyermekeket támogató-mentő szervezet számára gyűjt adományt ahhoz, hogy küldetésüket még hatékonyabban tudják végezni.

Aztán, ahogyan megyünk vissza az időben, előkerülnek olyan fotográfiák, amelyeken még nem voltak rajta a gyerekeink. Első karácsonyunk feleségemmel, még gyerkőc nélkül, illetve meghúzódva a pocakban. Aztán még korábban szüleinkkel, testvéreinkkel. És röpülünk vissza az időben, szüleink, nagyszüleink karácsonyaiba. Egyre kevesebb a fotó, de egyre értékesebb. Mert lehet, hogy régen csak egy vagy két kép készült az ünnepi eseményről, az is lehet, hogy nem tökéletes a minőség és a beállítás, de megvannak az albumban, és minden évben újra és újra megnézzük a rajta lévő arcokat. Ezzel szemben mostanában több száz képet lövünk el telefonjainkkal, amelyek szépen rákerülnek egy adathordozónkra, időnk híján legtöbbször válogatás nélkül, és bizony onnan már ritkábban ülünk neki a nézegetésnek.

Van, aki fényképeket nézeget a családdal, társasjátékozik, kártyázik, más egy éjszakai beszélgetéssel, borozással oldja meg, de mindenképp jó, ha erőt merítünk a lezárt évből, az idő átértékelt múlásából. 

És emellett természetesen helye és ideje van az év utolsó napján a felhőtlen szórakozásnak, jókedvű ünneplésnek is. Kinek, kinek ízlése, vérmérséklete és életkora szerint. Fontos szelep ez a nap, ilyenkor kiengedhetjük az egész éves fáradtság feszültségét és kiléphetünk kicsit a megszokott kerékvágásból. 

De azért nem mindegy, hogyan tesszük ezt!

A kedélyeinkre ható folyamatok jelentős részére ugyanis egyáltalán nincs befolyásunk, így túl sokat merengeni sincs értelme rajtuk: se a szürke időjárással, se a hírfolyamok negatív híreivel nem tudunk érdemben mit kezdeni. Így aztán jobban járunk, ha fejünket nem struccként homokba dugjuk, s közben tovább szorongunk a sötétben, hanem inkább direkt jól kinyújtózunk, és a napi (rossz)hírözön gomolyfelhőzete felett kitekintünk a naposabb égboltra. 

Próbáljunk meg fókuszálni az igazán fontos dolgokra. Ahogy szegény falusi dédnagymamám,  akit nem kényeztetett az élet (tizennégy gyermeket szült, s nyolcat temetett) fogalmazta meg a maga egyszerű életbölcsességét: "maradjunk meg a magunk valóságában!"