Összehasonlítani az agglomerációs, vidéki élettel tudom a fővárosi életet.

Budapest ebből az aspektusból nézve az a hely, ahová elindulva sokkal inkább meggondolom, mit veszek fel, valahogy kívülről a fővárosba tartva mindenki a „szebbik énjét” próbálja előhívni, kicsit mintha színházba menne az ember. A városban „meg kell jelenni”, a tömegben „arcot” próbál ölteni mindenki. Ezzel szemben egy faluban, ahol ismer mindenki mindenkit, ez a kevésbé jellemző. Budapesten a helyek és a városi „áramlatok” ismerősek igazán, nem az emberek.

Leizzadva, a felkívánkozó cifrább szavakat nyeldekelve próbáljuk ilyenkor menedzselni a beállt válsághelyzetet, megmutatva a kis csipisznek és a körülöttünk egyre nagyobb szemeket meresztő „katasztrófaturistáknak”, hogy igenis urai vagyunk a helyzetnek, szülői tekintélyünk töretlen, gyerekgyilkosok sem vagyunk, sőt még a környezet elvárásait is érzékeljük, igyekszünk másokat nem zavarni,  és egyáltalán, ez az egész kínos szituáció biztos nincs is...

Két út kínálkozik a hisztiző csöppségünk kibillentésére: az egyik és leghamarabb a kívánt csendet megteremtő, a kellemetlen helyzetből szabadulást kínáló módszer, ha megfutamodva feladjuk elveinket és teljesítjük a kis drága akaratát – megkapja azt a szintetikus nyalókát, mégis maradunk még a játszótéren stb., stb.

Önkormányzati képviselőként tizenkét éve, alpolgármesterként négy éve veszek részt évente több alkalommal nemzeti ünnepségeken, iskolai tanévnyitókon, évzárókon. Ezek az összejövetelek az iskolai közösségek kitüntetett pillanatai. Műsorral, előadással készülnek a gyerekek, akiknek teljesítménye mindig a felkészítő pedagógusok munkájáról, belefektetett szellemi energiáiról is tanúskodik. Nagy örömmel és izgalommal megyek ezekre az eseményekre. Az ünneplőbe öltözött kisebb-nagyobb gyerekek nyüzsgése még ma is megborzongat és mindig érdeklődéssel figyelem, hogy melyik iskola milyen típusú műsorral készül.

Sokat elárul ez az igazgatóról, a tanári karról, az odajáró gyerekekről és egyáltalán, a hely szelleméről.
Anyukaként és a munkám miatt is rengeteg ilyen ünnepségen vettem már részt. Egy nagyon szomorú, szinte általános érvényűnek mondható tapasztalatom van az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban: ez pedig nem más, mint a Himnusz és a Szózat, két fontos nemzeti értékünk kezelése.