„Eső után szebben virít a mező!” - Július 13-án a Nagymamákat ünnepeljük
Nagymama 96 évet élt. Az első világháború kitörésének évében született a nagykunsági Kisújszálláson, református lelkészcsaládban nevelkedett. Édesapja, aki a lelkipásztorság mellett a történelem szerelmese volt, lányát is tanulni küldte. Akkoriban még ritkaságszámba ment egy debreceni bölcsészhallgató nő: nagymamám (az atyai érdeklődés mellett nem meglepő módon) történelem-földrajz szakot végzett, bár diplomát sosem kapott, mert a tanári pályára jogosító utolsó vizsgáját már nem tette le: férjhez ment botanikus nagyapámhoz.
Elsőszülött fia, a második világháború idején született, ő az édesapám.
Nagymama életén végighullámzott a XX. századi magyar történelem. Mikor nagyapámat a második bécsi döntéssel az országhoz visszacsatolt Kolozsvárra nevezték ki egyetemi tanárnak, kiutazott utána vonattal minden ingóságuk, hogy aztán Erdély újbóli elvesztése után odavesszen az egész. Tudós nagyapámnak volt egy nemzetgazdaságilag is értékes találmánya: szárazságtűrő rizst nemesített, melynek első kilóit féltve őrizte, mígnem a háború végén a „felszabadító” szovjetek fel nem használták hurkatöltésre az egészet. Sok-sok év kitartó munkája veszett oda…
A háború után aztán nagyapa az Agrártudományi Egyetem élére kapott kinevezést, ám 1956-ban eltávolították az intézmény éléről, mert a forradalmi diákságnak elszavalta Arany János Magányban című versét: „És vissza nem foly az időnek árja/Előre duzzad, feltarthatatlanúl/Csak szélein marad veszteg hinárja,/S partján a holt-víz hátra kanyarúl./Bízvást!...mi benn vagyunk a fősodorban:/veszhet közülünk még talán nem egy:/De szállva, ím elsők között a sorban,/Vásznunk dagad, hajónk előre megy!” Kis híja volt, hogy a hazafias vers szavalata miatt le nem tartóztatták, de „megúszta” annyival, hogy tudományos pályáját derékba törték, és soha többet katedrára nem állhatott.
Nagymama két fiát nevelve minden nehézség közepette biztos támasza volt férjének, ahogy egész családjának, kicsiknek és nagyoknak is. Örökké optimista életszemlélete ugyanis megtartotta a családot minden megrázkódtatás: szakmai kudarcok, betegségek, csalódások idején. A „soha nem lehet tudni, hogy mi mire jó!” igazi ars poeticája volt, a Gondviselésbe vetett hite pedig erőt adott a legnehezebb élethelyzetekben is, és továbblökte nemcsak nagyikámat, de bennünket, az ő szeretteit is. Ha gyerekként sírva fakadtunk valami fájdalom, kudarc vagy méltatlanság elszenvedése miatt, és ott pityeregtünk mellette, miközben főzte nap, mint nap az ebédünket, sokszor felidézte egy kedves gimnáziumi tanárának, Szenészy tanár úrnak mondását vigasztalásul: „Nem baj, ha sírsz picit – eső után szebben virít a mező!”
Nagymama 96 évesen is bizalommal volt az élet, a jövő és az életünket kormányzó Jóisten iránt, s mikor halottas ágya mellett már kihűlő kezét fogtam és peregtek rá a könnyeim, magamban hallottam az ő megnyugtató, bíztató szavait: „Eső után szebben virít a mező!”
Évek teltek el elvesztése óta, hiányának fájdalma mára örömteli emlékezéssé szelídült, azért is, mert hiszem, hogy ő a könnyes, fájdalmas vég után immár Teremtőjénél, egy páratlanul viruló, szépséges égi mezőn jár.
Képek forrása: Fortepan/Adományozó
Lehet,hogy a fiatalok szeme a csillagokra tekint, de a bölcseké előre. Mindenkinek kell egy nagypapa és főleg egy nagymama.❤“
Hamarosan itt a Nagymamák napja! Elindult a Fiatal Családosok Klubja “Szeretünk, Nagyi” JÁTÉKA