Iskolakezdés - amikor a szülők egyik szeme sír, a másik nevet
Ötgyermekes édesanyaként az iskolakezdés vegyes érzéseket szül bennem, és tudom más édesanyák, más szülők is hasonló módon éreznek. Amióta iskolába járnak a gyerekek, minden szeptember előtt, minden új iskolakezdés előtt, alatt végigmegyek ezen a kettős érzelmeket keltő folyamaton, mert ilyenkor az egyik szemem tényleg sír, míg a másik nevet. Elmondom miért.
Mert egyfelől nagyon nehéz a nyári heteket (ezen a nyáron 11 hétről volt szó) 5 különböző korú gyerekkel végigcsinálni. Nehéz anyagilag, és nagyon nehéz logisztikailag is, hiszen se idén, de más években sem lehetett opció, hogy egész vakáció alatt a telefonjukat nyomkodják a gyerekek. Mert az nincs rendben – nem csak az online térben rájuk leselkedő veszélyek miatt, azért sem, mert egyszerűen nem segíti a fejlődésüket, ha a valódi világról megfeledkezve a képernyőt bámulják.
Ahhoz azonban, hogy ez megelőzzem, megakadályozzam, mindent be kellett vetnem: jöttek-mentek a barátok, jöttünk-mentünk mi is barátokhoz, oda-vissza sűrű volt a nyári forgalom. Bevetésre került a teljes rokonság – a nagyszülők, keresztszülők is. Szerveztünk unokatesókkal is programot, voltak a gyerekek táborokban, iskolai táborban is.
Voltak a Balatonon, voltunk Tusnádfürdőn, ami félig munka, félig nyaralás volt.
Még egy családi nyaralást is sikerült összehozni, valamint városlátogatás is szerepelt a programok között, ahol nem maga a program volt igazán lényeges, hanem az, hogy sikerült arra lehetőséget teremteni, hogy egy- egy gyerekkel kettesben lehessünk. Öt gyermek mellett, ahol folyton osztozni kell a szülők figyelmén, ez kiemelkedően fontos esemény és élmény gyerek-szülő számára egyaránt. De, hogy teljesen őszintén feltárjam a nyári programokat, nálunk a tanulás is játszik egy kicsit – heti egy különórára kellett járni a gyerekeknek, csakis a nyári teljes elbambulás ellen, valamint a sikeres felvételik érdekében.
Ennyi héten keresztül azonban egyensúlyozni a programokkal, pénzzel, munkával és a háztartással, nem kis kihívás.
Bármennyire is felszabadultak a gyerekek nyáron, és bármennyire is érzem úgy, hogy összességében sikerrel zárhatjuk a nyarat, azért az iskolakezdésig a visszaszámlálás gyakorlatilag júniusban elindult és az osztálytárs anyukákkal már elkezdtük behűteni a pezsgőt szeptember 1. 8.30-ra. Az vesse ránk az első követ, aki szülőként, pláne nagycsaládos szülőként soha de soha nem érzett még így.
Közben viszont az éremnek ott van a másik oldala is, és az nagyon is fontos. Mert a gyerekek boldogok, mód felett élvezik a szabadságot és az ő örömük felszabadító számunkra is. Na és nem feledkezhetünk el a rengeteg közös élményről sem, amire valószínűleg életük végéig emlékezni fognak. Ahogy én is a mai napig emlékszem arra az érzésre, amikor utolsó nap hazamentem az iskolából és az olyan boldogító érzés volt, amit máig nem feledek. Emlékszem az iskolai táborokra, az átbulizott éjszakákra, a hajnali madárcsicsergésekre, a gondtalan nyaralásokra, a szüleimmel való együtt töltött időre, a hatalmas kártya partikra, bográcsozásokra, kirándulásokra, a gondtalan, éjjelekbe nyúló csacsogásokra, amelyek minden nyáron hozzátettek ahhoz, aki most lehetek. Minden nyár gazdagított, minden nyár ajándék volt, formált és alakította a személyiségemet. Talán megalapozta azt is, amilyen anya ma lehetek – olyan anya, aki ugyanezeket a csodás élményeket szeretné ajándékozni a saját gyerekeinek. Mert ezek az élmények különlegesek, minden családban egyediek és megtartó erővel bírnak.
De sír a szemem azért, mert szeptember 1-től újra jönnek a rohanós, idegeskedős reggelek, az egyre rövidülő nappalok. Előkerülnek a kabátok, sapkák és egyre kevesebbet látjuk majd a Napot. Kevesebbet lehetünk együtt a gyerekekkel, és az együtt tölthető idő is egy kicsit más színezetet kap. Több lesz a kötelesség, meg a feladat és kevesebb az egymásba feledkezés. Hiányoznak majd az esti fagyizások és a véget nem érő társasjátékozás. Hiányozni fog az esti dinnyeparti meg a sebtében befalt gyümölcsök, és fogalmam sincs, mikor fogok újra kiolvasni egy egész könyvet – csak úgy, önmagam szórakoztatására. Hiányozni fog a nyári, anyai énidő, ami persze nyáron is röpke néhány óra, egy-egy nap csupán, de ami mégis képes annyira feltölteni erővel, hogy aztán alig várom, a táborból jöjjenek már haza a gyerekek.
Minden nyár gyönyörű, minden nyár sokat ad a családnak és tudom, ha nem lenne vakáció, kevesebb élményt szőne körénk az élet. Kevesebb lenne az, ami önfeledt és közös, kevesebb lenne a meglepetés, és kevesebb lenne a felfedezés. Szükség van a vakációra akkor is, ha gyerekek elhelyezésének megoldása és foglalkoztatása nehéz feladat, néha annyira, hogy szinte megoldhatatlannak tűnik. De olyankor lép közbe a család, lép színre a nagyszülő, vagy ugrik szintet egy-egy baráti kapcsolat, és kiderül, hogy kölcsönösen tudunk tenni egymásért.
Ám azért minden évben meghatározó az a nap, amikor kiengedjük végre a júniusban beszívott levegőt – és fellélegzünk szülőként kicsit, mert tudjuk, hogy szeptembertől a gyerekek jó helyen vannak. Biztonságban, felügyelet alatt és fókuszálhatunk újra teljes erővel és figyelemmel a munkánkra.
Egészen a következő vakációig, amit talán már most elkezdhetünk szervezni, ami ugyan tökéletes sohase lesz, de szép örömeket adhat.