újságíró
Itthon vagyok, halottak napján most elég a belső fény
Halottak napja van, ahogy mások, felidézem én is halottaimat. Sok halottam van, de a legtöbbet nem ismertem soha, emlékek nélkül csak a név köt ugyanarra a fonalra. Ősök a múltból és közelebbi felmenők, akik éppúgy ismeretlenek számomra, mint azok, akiket a régmúlt rejteget.
Gyertyát gyújtok tisztelettel azért mindegyikért, lobogó fényeket itthon, pont úgy, ahogy teszem sok éve már – én nem tudom hol van eltemetve az anyám, a nagyanyám, a rokonok. Ismeretlen előttem életük, haláluk, mégis összetartozunk.
Én itthon emlékezem, így is részese vagyok ennek a nagy közös sajdulásnak, ahol sírról-sírra, egyik faluból a másikba, temetőkertről temetőkertre járnak a családok.
Itthon vagyok, halottak napján most elég a belső fény. Emlékezem. A szívemben gyújtok ma fényeket, a szívemből húzom elő azt a néhány régi, csodaszép emléket, pont úgy, ahogy mások a fényképalbumból a rongyosra tapogatott, besárgult képeket. Én csendben lapozok, mások mutatják egymásnak, a gyereknek a fakószép képeket: „Nézd ez itt a nagymamád, ő meg Sári nénikéd, ő meg, az a kalapos, aki olyan furcsán hunyorog, a Pista bátyád. Nem emlékszel rá, sebaj, elmesélem, hogy esett vele….
És akkor mások elmesélik, hogy is volt az a régi nap, amikor beszakadt alatta a jég, de a Pista bátyja kihúzta, vagy szög szaladt a lábába, „elmérgedt”, de erős volt a szervezete és megúszta. És elmesélik neki, a kicsinek, aki sose látta, vagy olyan pici volt „hogy is emlékezhetne rá”, hogy azért szerette a Dédi nagyon. Úgy örült a születésének, három kacsát is vágott, méteres kalácsot sütött, még rétest is nyújtott, pedig, hogy nyilallt már akkor a dereka, meg hogy Bandi születésére vette a zongorát a nagypapa, mert megfogadta, ha fiú lesz végre az unoka, istenbiza, vénségére is megtanul zongorázni. Aztán legyintenek meg sóhajtanak, mert a fogadalomból aztán nem lett semmi – elvitte a tüdőbaj az ígéretet meg a papát.
És lapoznak tovább és mesélik a múltat. Apró régi történetekkel szövik tele azt az estét, lobog a láng, és hirtelen teljes lesz a család. Láthatatlanul is ott sürögnek-forognak, mind az asszonyok, cipőfűzőt kötnek, megtörlik a gyerek orrát, párnát igazítanak a széken, letörlik a port a komód tetejéről. Füstölögnek kicsit, hogy megkopott már minden, és kellene egy új függöny is – nem divat már az az ódon csipke. Majd rendre intik egymást, ne szóljanak bele, a fiatalok ezt jobban tudják, kevernek egy feketét, sok cukorral isszák. Meg a papának löttyintenek bele egy kis rumot is. Megérdemli az öreg. Jó ember volt. Vajból volt annak a szíve, hát nem ő volt az, aki megmentette a Kisjózsiék boltját? Nem volt fukar az soha. Adott a magáéból. Bizony adott. A gyerekekkel még a falatot is megosztotta és hogy szeretett vendéglőbe járni! Meg a hegedűszót is, hogy szerette, akárszor voltak ott, elhúzatta a maga nótáját és akkor dalolt ő is, mint egy vén, recsegő hangú madár, de ki bánta, hogy hamis volt és túl hangos. Az öröm szállt abból a dalból. Életöröm. Élet. Bizony. Az Ági néni se bánta. Nem bánt az a jóságos lélek semmit. Tűrt is sokat azért, mert nem csak a hegedűszót szerette a Papa, de a vérével se bírt soha. Ha menni akart, akkor ment.
"Hova ment?" Ugyan ne kérdezz már ilyen butaságokat te gyerek! Csitt legyen! Hát ment, ahova húzta a…. vitte a lelke. És akkor a gyerek feje fölött összemosolyognak kicsit cinkosan a felnőttek, a fiatalok meg a vének, az élők és a régen eltávozottak, akik csak árnyékok, de azért ezen a különösen szép, imákkal és érzelmekkel teli gyertyafényes estén ott vannak mégis. Otthonosan mozognak abban a házban, ami az övék volt egykor, vagy soha, de mégis ahogy lefelé, úgy felfelé is ismerős minden. Minden mozdulat és hang, a hajszín és a szemöldök, a nevetés és a kicsi is pont olyan, pont olyan, mint Endre volt - és ettől a tudattól, hogy oda-vissza ismerős és rokon minden, még az árnyék a laposokat pillogó gyerek szeme alatt is pont olyan – hát ettől bizsereg a szív.
Meghitt érzések kavarognak a tető alatt. Nincs eleje és nincsen vége az emlékeknek. Az érzésekkel együtt kavarognak, néha összekuszálódnak és új emlék is születhet a sok lenyomatból, de az is igaz, az is a családé, az is gördül, viszik majd a kicsik tovább.
Mert milyen édes volt a kicsi Anna is, emlékeztek? Meg milyen anyás, és mennyire szerette a kakaót, és arra emlékeztek, hogy a Zoli még kamaszkorában is minden kavicsnál megállt? Mindenki azt hitte régész lesz vagy geológus, aztán mégis asztalos lett belőle, de hát az is szép szakma és ügyes volt a keze hozzá. Kár hogy a fűrész két ujját is levitte, de nem bánta ő azt se. Olyan szelíd. Olyan jó ember volt, nem is ivott. Pedig ihatott volna, mondjuk. Mert az asszony bezzeg, de inkább hagyjuk, ezt már tényleg ne a gyerek előtt. De azért még mesélnek, valaki a padlásról lehozza a dédi megsárgult fátylát. Hát még őrzitek gyerekek? Egyszerre nevet és sír a Dédi a sarokban, ahol az ő dédije kissámliján kuporog. Száll a por a régi csipkéből, csiklandozza az orrokat, tüsszögnek, nevetnek, sírnak. És becsukják a fotóalbumot. Elmélyül az est. A gyerek is majd elalszik már. Csendben nézik, csak a lelkükkel simogatják egymást a fiatalok, a vének, az élők és a rég eltávozottak. Csendes, eltéphetetlen szálakkal kötődnek. Emlékekből, igaz és csak vágyott történetekből, szeretet szavakból font kötelék, felmenők lemenők között.
Ilyet fonok én is, ha felfelé nem is nyújthatom, lefelé átadom és erősen tartom, legyen mibe kapaszkodni az enyéimnek.