Kedves „új-LMP-s” barátaim! – avagy aki keresztényként Szélt választja, Gyurcsányt és Vonát kapja keresztnek

Több olyan szívemnek kedves keresztény, hívő barát, ismerős váltott mostanság pártszimpátiát és készül új irányba szavazni a közelgő választásokon, aki a rendszerváltás óta – hozzám hasonló értékrendet követve – eddig a keresztény, nemzeti, polgári értékeket erősítő politikai formációkra ikszelt. Olyan, jobbára fővárosi és az agglomerációban élő, jómódú, kvalifikált, fiatal – és már nem annyira fiatal – (több)gyerekesekről beszélek, akik legfontosabb identitásképző erőként maguk is a kereszténységet, a családhoz és a magyarsághoz való tartozást jelölik meg.

Beszélgetve e barátokkal kiderült, hogy többségükben az eddig kormányzóerőként még meg nem méretett, zöldes színezetű, liberális pártot, a valahai hiteles vezetője által rég elhagyott LMP-t támogatják, alapvetően „erkölcsi, érzelmi” okokból: a „tisztább közélet” és az „intellektuálisabb, ízlésesebb közbeszéd” reményében.

A keresztény alapon álló szellemi elitben mára tapintható törésvonal alakult ki.

A jelenség egyfelől megfontolandó és komolyan veendő figyelmeztetés a kormányzóerők számára, hogy tudniillik a hübrisz minden korban káros és veszedelmes mellékhatása a hatalomgyakorlásnak, másfelől jelzi, hogy a politikai üzenetek részletezőbb, az értelmiség számára is válaszokat adó kibontása nem megkerülhető: nem mennek irányukba kellő finomsággal érvek – igaz, sok esetben ők se akarnak az óhatatlanul leegyszerűsítő kampányüzenetek valós indokaiért a plakátok mögé nézni. És az is tény, hogy a megújulás és a megtisztulás a kormányzó erőktől valóban elvárható – ennek azonban horribilis ára, ha az ország, a Fidesz és Orbán Viktor eredményeit is kiöntik a fürdővízzel…

De számomra még inkább elgondolkodtató, hogy a jelenlegi kormányzat célcsoportja (és kedvezményezettje), az identitáskérdéseket egyébként fontosnak tartó, gyerekeket nevelő, munkából élő középosztály fejlett kritikai és erkölcsi érzéke mellett miért nem csiszolgatja magában a méltányosság erényét is? Végigpörgette-e magában mindenki, hogy milyen sokszínű és eredményes intézkedések haszonélvezőjévé vált a közös munka eredményeképpen az elmúlt években, hogy milyen az ország teljesítőképessége ma és milyen volt akkor, mikor nem a „démoni Orbán és bandája” vezette ezt az országot? Felidézte-e magában mindenki, hogy ki kezdeményezte, hogy végre Jézus kereszthalálának emléknapja munkaszüneti nap legyen és hogy kinek volt fontos, hogy az üldözött keresztényeket, a lerombolt templomok újjáépítését támogassa? Vajon mit várhatunk egy új típusú kormányzattól, ha a határon túli magyarság felé fordítjuk tekintetünket? És egyáltalán, felelősségteljesen mögé nézett-e mindenki annak, hogy kiket, s velük milyen célokat támogat majd a jelenlegi kormányzóerők felett pálcát törő szavazatával?

Milyen jövőkép vizionálható egy olyan pártot támogatva, melynek miniszterelnök-jelöltje maga mondja ki fehéren-feketén, hogy egy esetleges ellenzéki kormánykoalíció részeként egy értékközösség nélküli, egyedül az Orbán elleni gyűlölettel címkézhető hatalmi képződmény tagjaként vállalná a kormányzás felelősségét ódiumát?  (Gondoljuk át egy pillanatra, milyen súlyos és demoralizáló állítás ez: valamiféle értékközösség nélkül még egy mikro-vállalkozást sem lehet működtetni, nemhogy egy országot kormányozni…)

Aki ma voksával az Orbán-képviselte – nemzeti szuverenitást védő, családokat támogató – politika ellen szerveződött és az egymással tökéletesen összeegyeztethetetlen programelemeket képviselő pártokat segítené hatalomra, fontolja meg még egyszer, milyen folyamatoknak nyit ezzel teret? Nem szükséges nagy képzelőerő ahhoz, hogy felvázoljuk a közeljövőt: az Orbán hiányában egymást egy kanál vízben megfojtani képes pártok ambíciókkal teli vezetői mással sem lennének elfoglalva, mint egymás kiiktatásával, káosz, összeomlás, szabadrablás indulna és hogy sem a magyarság, sem a kereszténység, sem a családok, de még a kényeskedő értelmiség érdekei sem lennének szempontok e folyamatban, az borítékolható.

Ne szépítsünk: a magát erkölcsi piedesztálon feltüntető Szél Bernadett ugyanúgy meghajol egy elvtelen és jövőkép nélküli kormányzás ígérete előtt, mint Gyurcsány Ferenc vagy Vona Gábor. A színjáték tétje nem a sokadszor, sokadik féleképp ördöginek feltüntetett orbáni „diktatúra” megtörése, hanem a hatalom megszerzése, annak árán is, hogy a felismerhetetlenségig torzul a „lehet más a politika” szépen csengő, ám végtelenül hazug szlogenje.

Eközben Európa-szerte mélységes identitásválság van, a népvándorlás pedig zajlik, gőzerővel – akkor is, ha unjuk már hallani a migráns szót.

Kiktől várunk védelmet a családjaink, a közösségeink, a templomaink és a magyarság számára? Az ismeretlen Szél Bernadettől? A kiismert Gyurcsánytól? A kiismerhetetlen Vonától?

Most még lehet dönteni, de április 8-a után már nem ér a nyafogás!