Ki a buta?

Kezdjük onnan, hogy senki sem állította, hogy Orbán Viktor megoldja az életünket, ám kétségbe vonni, hogy egy ország népesedési folyamatai igenis befolyásolhatóak kormányzati intézkedésekkel, nos, ez igazán butaság. (A szóhasználat nem véletlen, ugyanis a jegyzet írója szerint mi „nem kevesen vagyunk, hanem buták”.) A családbarát társadalmi klíma és egy olyan gazdasági és jogi keretrendszer kialakítása, amely támogatja a gyermekvállalást és kompenzálja a gyermeknevelés többletterheit mindenképpen befolyással van arra, hogy a kívánt és tervezett gyermekek valóban meg is születhessenek – ezt a világban mindenhol érvényes és evidens tényt vitatni, kár.

Egyébként Tóta W. Árpádnak, még így „butuskán” is örül a nemzet, és nem gondolnánk, hogy haszontalan lett volna születése, függetlenül attól, hogy a cikkben jegyzett nézetei alapján korántsem sorolnánk a felelős magyar értelmiségiek táborába. Tóta W. az emberélet társadalmi hasznosságról is sajátos (rossz emlékeket idéző) elméletet vall, számára úgy tűnik, az ember valahol a CEU diplomaosztón születik, és aki például nem a gender-elmélet újabb körmönfontságát módolja ki egy bel-pesti romkocsmában, nos, az efféle „az árokparton damilos fűkaszát lóbáló” honpolgár a nemzet feleslege, akinek „utánpótlása” a szerzőben a reménytelenség vízióját kelti.

Európa-szerte láthatjuk, hová vezet ez a beteges gondolkodás, és mi történik akkor, ha elfogy a kétkezi munkát végző, „egyszerű” ember társadalmi respektje, aki megfogja kezébe a fűkaszát, aki elszállítja a romkocsma szemetét vagy netán felépíti azt. Ráadásul az általa vizionált, automatizált jövőben sem fognak mindent megoldani a robotok, de még a tökéletesített fűkaszák sem. Az emberre, az emberi munkaerőre szükség lesz száz év múlva is, pláne, ha szeretnénk magyarul, magyarként megértetni magunkat a világban.

A biológiai diverzitás védelme ott áll minden nagy liberális gondolkodó privilegizált célkitűzései között, egyedül a nemzetek sokféleségét tartják haszontalanságnak. Miért is? Miféle deviáns reakció a demográfiai problémáinkra úgy tekinteni, mint „magyartenyésztésre” és azt állítani, hogy „nincs olyan mutatója egy társadalom sikerének, boldogságának, ami összefüggne a népsűrűséggel”.

Ha van valami, amiben nemzeti konszenzus létezik (persze, ennek előfeltétele, hogy valaki számára jelentőséggel bírjon és értelmezhető legyen a „nemzet” fogalma), az épp ez a téma, ahogyan aláírásukkal is kifejezték ezt annak idején, 2013-ban a pártok frakcióvezetői, a KDNP-t, az MSZP-t, a Fideszt-t, az LMP-t és a Jobbikot képviselve, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom kezdeményezésére.

Idézzük is fel, mit írtak alá akkor a frakcióvezetők:

„ A magyar népesség csökkenése nagyon súlyos gazdasági, szociális problémát jelent az országnak, miközben a magyar fiatalok gyerekbarátok (…) Ezért vállaljuk, hogy kormányon és ellenzéki szerepben is támogatjuk a népesség növelését célzó javaslatokat. (…) Vállaljuk, hogy a párt, amit képviselünk, támogatja döntéseiben és kommunikációjában a gyermekvállalást, a családokat és mindenben segíti őket. Mindent megteszünk azért, hogy olyan körülményeket biztosítsunk, hogy a kívánt, tervezett gyermekek világra jöhessenek”.

Ezt a nemzeti minimumot persze Tóta W. Árpádnak jogában áll megkérdőjelezni, de ez nem más, mint a butaság maga…