Láthatatlan munka, láthatatlan nők – „Nem értem soha a tennivalók végére, mégse járt érte köszönet”

Mert olyankor nincs rendben a lakás, porosak maradnak a bútorok, nem kapnak vizet a növények, koszos edényekkel teli a konyha, morzsás a konyhaasztal, kidől a szennyes a kosárból, vagy benn marad a mosott ruha a gépben. Magától nem sétál haza a vacsorához való alapanyag és persze, ha mégis lenne miből, magát nem főzi meg a vacsora. Nem mér lázat a női kéz, nem ápol, nem fertőtlenít, gyógyít sebet, nem kísér ide-oda, nem sétáltat kutyát, nem kapálja fel a kertet, más helyett nem intéz ügyet.

Négy gyerekes édesanyaként naphosszat sorolhatnám azokat a tevékenységeket, amelyeket úgy végeztem el én magam is, panaszszó nélkül, hogy érte nem járt köszönet. Kötelességből, olyan elvárásoknak engedelmeskedve, amelyeket rég átírt a történelem, a megváltozott családi rendszer és a családtagok funkciói is. Természetesen mondanom se kell, hogy a háztartás minden terhe, a gyerekek gondozásával, nevelésével kapcsolatos minden feladat úgy volt az én KÖTELESSÉGEM, hogy közben magam is napi 8-10 órás munkával kenyeret (is) kerestem. Az így megtermelt jövedelmem pedig meghaladta a család minden más bevételét. Vagyis miközben nem csak hozzájárultam éveken át a család megélhetéséhez, valamilyen rosszul értelmezett feladat vagy küldetés tudat okán természetesnek éreztem, hogy én végzem el az otthoni feladatok többségét anélkül, hogy azért elismerést kaptam volna a közvetlen vagy tágabb környezettől.

Nem emlékszem arra, hogy igazából vártam- e érte akár egy hanyag köszönömöt – és ez a legriasztóbb ebben a jelenségben így visszatekintve, -  hogy azt hiszem: NEM. Akadtak ugyan erőtlen lázadásaim, olyan „Elegem van, nem vagyok rabszolga! „ – a puszta kommunikációnál megrekedő kitörési kísérleteim, de azokat senki se vette komolyan, én magam se. Elkönyveltem magamban, hogy csak fáradtabb vagyok, mint máskor, vagy feszültebb, - és ilyenkor még én kértem bocsánatot.

 Azt gondolom, természetesnek éreztem ezt a típusú kihasználást, sőt pironkodtam gyakran, hogy nem vagyok tökéletes háziasszony és anya. Hogy bizony nem értem a nap végére a tennivalókkal, soha nem fogyott el a feladat, csupán félbehagytam azokat. Hogy szó nélkül nyeltem le a vádaskodó pillantásokat vagy a csípős megjegyzéseket, mert hideg lett a vacsora, elfelejtettem valamit elintézni, már megint kiszáradt valamelyik növény, gyomos maradt a kert, vagy foltos a ruha. Pörögtem én is ezerrel, szó nélkül, bűntudattól kergetve, és ha fel is merült bennem a gondolat, az ellenkezés, azzal gyorsan leszámoltam.

 Azóta is gyakran töprengek azon, hogy miért. Miért mentem bele ebbe az egyenlőtlen játszmába, a családdal, háztartással kapcsolatos feladatok aránytalan elosztásába, ebbe a méltatlan, torz elnyomásba.

Sok oka lehet ennek nálam is, másnál is, és azt gondolom, nem csak a külső elvárásoknak akarunk megfelelni, vagy nem az húzódik a háttérben, hogy nem vagyunk elég okosak a helyzet reális felméréséhez. Nem az a baj, hogy nem látjuk a társadalmi változásokat vagy a saját helyzetünket.  Sokkal inkább az lehetett a gond nálam (is), hogy a lelkem mélyén VÁGYTAM a párom, a családom, a rokonság és a környezet mindenek feletti megbecsülésére, de azt gondoltam, azért keményen meg kell dolgoznom. És minél inkább fulladt kudarcba az igyekezetem, annál görcsösebben akartam azt mindenáron kiérdemelni. Nem sikerült, mert matematikai alapon is kudarcra volt ítélve a próbálkozás, a nap nekem is csak 24 órából állt, és sokszor fáradtam el végletesen.

Azt gondolom, a belső, a saját bizonytalanságomból eredő hajtóerő volt az ostor a hátamon, hogy elismerjenek itt is, ott is, minden fronton. Hogy lássam a másik szemében azt a csillanást, a bizonyítékot, hogy értékes vagyok. Lám milyen ügyes, milyen szorgalmas, kenyeret (is) keres, tiszták a gyerekek, meleg a vacsora, ragyog a lakás.

Igazából nem ragyogott. Nem volt a másik ember szemében csillogás és minden igyekezetem ellenére sem ragyogott a lakás. Én pedig folyton bűnösnek éreztem magam, ezért hosszú évek kellettek ahhoz, hogy felismerjem, ha így folytatom, idő előtt őrlöm fel magam, szilánkokra hasadok és az végső soron nem lesz jó senkinek. A másik ember szeretetét és megbecsülését nem az egyoldalú feladatvállalással, nem az egyenlőtlen gondoskodással kell kiérdemelni. Azt nem is kell kiérdemelni: egyenlő értékű felekként kell párkapcsolatba szállnunk, szövetséget kötnünk, igazságosan felosztani a munkát. Támogatni a másikat, és joggal elvárni a másik támogatását akkor, ha nekünk megy nehezebben a szekér, amikor mi fáradunk.

Rugalmasságra van szükség, őszinte és nyílt kommunikációra, magabiztos önismeretre ahhoz, hogy képviselni tudjuk érdekeinket. És képviselni azt is, hogy az otthon végzett munkának IS óriási értéke van a családban, de a társadalomban is. Mert bizony azonnal szembesülhet azzal a másik, ha az addig csendben, láthatatlan módon végzett munkánkat egy külső személy PÉNZÉRT vállalja, és minimum órabérben kéri az érte járó fizetséget. Mert olyankor kiderülhet, hogy a mosás, főzés, porszívózás, a gyerekek vagy idősek, betegek ügyelése, ápolása, a vásárlás, ügyintézés, kertgondozás, a sofőrszolgálat kemény forintokat ér. Sok ezer forintot naponta. Milliókat évente, ami már nem csak a család szintjén, de a társadalomban is mérhető gazdasági érték.

Érdemes ezen elgondolkodnunk, feltárni belső motivációinkat, vajon mi miért megyünk bele az egyenlőtlen feladatleosztásba, miért ÉREZZÜK azt nőként, még mai sokszor és nagyon sok családban, sőt néha még a munkahelyen is pluszban (főzz már egy kávét nekünk nyuszika…….,) hogy nekünk kell tennünk, elvégeznünk, megoldanunk, gondoskodnunk. Adnunk. Emberként és nőként láthatatlannak maradnunk.