Király Nóra
Király Nóra bloggazda

Menekültek Világnapja – „aki menekülni kényszerül, az fejvesztve, mindent hátrahagyva próbálja menteni a puszta életét”

Július 20 kiemelten fontos dátum az egész Földön, mert az ENSZ Közgyűlése 2000-ben határozott úgy, hogy június 20-át a Menekültek Világnapjává nyilvánítja. A június 20-i dátumot azért választották, mert azon a napon emlékezünk meg az afrikai menekültekről is.


Ez az a nap, amikor a menekültekre irányul a figyelem. Mindazokra, akik valamilyen ok, rendszerint háborús helyzet miatt kényszerülnek elhagyni hazájukat.
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa évente egy-egy motívumot választ, s e motívum köré szervezik a menekültek helyzetére fókuszáló eseményeket, programokat. Ilyenkor vetítések, fotókiállítások, előadások, beszélgető estek, kulturális programok segítségével szeretnének rávilágítani, kézzelfoghatóvá tenni a menekültek valódi helyzetét, szenvedéseiket.

Ebben az évben egészen közelről tapasztalhattuk meg európai szomszédaink, az ukrán emberek kétségbeesett menekülését.

Ukrajnából a háború miatt eddig körülbelül hét és félmillió ember menekült el. Hét és félmillió ember, akik nagy része nő és gyerek. A II. Világháború óta nem volt ilyen mértékű menekült áradat Európában.

Megdöbbentő a szám akkor is, ha tudjuk, van már visszaáramlás is, a menekültek egy része megpróbál visszatérni hazájába, nagy valószínűség szerint a békésebb régiókban próbálnak életben maradni. Kivárni és túlélni valahogy.

Mert a menekültek számára erről szól a dolog: aki a hazáját, otthonát elhagyni kényszerül, az nem egy – később majd sztorivá színesedő – kalandos utazáson vesz részt, ami izgalmas élményeket ad. Aki menekülni kényszerül, az szó szerint menekül. Fejvesztve, mindenét hátrahagyva próbálja menteni a puszta életét.

A FICSAK alapítójaként, - amely civil szervezet a családok segítése miatt alakult – feladatomnak érzem a menekülő emberek, családok professzionális segítését. Édesanyaként pedig nem tudom becsukni a szemem szenvedéseik előtt.

Öt gyermeket nevelek. Nyugodt és békés környezetet tudtunk teremteni a családnak. Biztosak lehetünk abban, hogy amikor este a család hazatér- van HOVA hazatérnie. Van otthonunk.

De nem tudok nem arra gondolni, hogy néhány hónapja még az ukrán menekülteknek is volt.

Az ukrán háború kitörése előtt is nagyra értékeltem a békét, de azóta fokozottan értékelem. Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy ez nem adatik meg mindenkinek. Tőlünk párszáz kilométerre fegyverek, lövések, rakéták elől menekülnek, vagy éppen próbálnak menedéket lelni emberek. Menekültek ezrei érkeztek hazánkba is. Nők és gyerekek érkeztek busszal, vonattal, autókkal. Érkeztek gyalog is.

Sokan a puszta életüket hozták, csomagok, bőröndök nélkül érkeztek vagy egy hátizsákkal. Mert nem volt idő és lehetőség arra sem, hogy a legalapvetőbb dolgaikat magukkal hozzák.

Nem csak a nehezen felépített ház, vagy a hitelekkel terhelt kis lakás maradt ott és vált azóta talán romhalmazzá. Nem csak a szükséges iratok és gyógyszerek maradtak ott. Nem csak a fazekak, meg a bútor, meg a szép tapéta. Nem csak a meleg kabát, nem csak a kedvenc fürdőruha. Ott maradt minden. A gyerekek macija, a fényképek, a nagypapa féltve őrzött tárcája, a menyasszonyi koszorú, és a karácsonyi díszek.

A gyerekek első rajzai is ott maradtak, meg a roller, amire hónapokat spórolt egy gyerek. De nem csak a tárgyak maradtak ott. Nem az a legnagyobb veszteség, mert a tárgyak – részben vagy teljesen-pótolhatóak.

Ott maradt a tárgyak mellett minden más, ami nem kézzelfogható. Az iskolai ballagások, meg az érettségi, a felvételi lehetősége. Talán az iskola sincs már meg, ahova ment volna egyik vagy másik gyerek. Ott maradt az a jövő, amit néhány hónapja még elérhetőnek reméltek az emberek. Ott maradtak azok a remények teljesen.

De ott maradt az édesapa is, meg a fiútestvér, vagy a fia valakinek. Másnak ott maradt, mert nem jöhetett a beteg, már járni, menekülni nem tudó szülő, nagyszülő. És néhány helyen ott maradt velük az is, aki amúgy jöhetett volna.

Ki tudja mi lett velük? Nekünk ez csak egy ösztönös kérdés….. de aki menekülni kényszerült, az nem tud kitérni a kérdés, a válasz súlya, fájdalma alól.

Amikor a munkám során kapcsolatba kerülök menekült emberekkel, nőkkel és gyerekekkel, látom veszteségeiket. Azt is, hogy csak részben tudjuk pótolni azt, ami ott maradt. Segítek, segítünk ahogy tudunk, nem csak a Menekültek Világnapján, de a hétköznapokban is. És látom, hogy a legnagyobb hiányok, azok nem az ott maradt, semmivé lett tárgyakban vannak. Az is hiány azért, az is fáj. Az igazi veszteség azonban az, hogy a biztonság is elveszett. Hogy az otthon elveszett. Édesanyaként jól tudom, hogy az otthon az több a falaknál, a zárható ajtónál meg annál, hogy van fedél a fejünk fölött. Az otthon az a hely ahol a jövőt tervezni, álmodni lehet. Ahol reményeket szül az összetartozás, mert együtt van anya meg apa, meg a gyerekek. Együtt van a család.

Aki menekül, annak nem a lakhatása, hanem az otthona veszett el. A lélek menedéke veszett el, az érzés, hogy a világ biztonságos hely. Aki menekül, az többé nem hiszi ezt el, végletesen megrendült a biztonságérzete. Akkor se érzi magát biztonságban, ha tőle ezer kilométerre szólnak a fegyverek.

Letehetnék végre a fegyvereket mindenhol ezen a Földön. Elhalkulhatnának a lövések, lehetne végre BÉKE már. A Menekültek Világnapján minden jóakaratommal ezt kívánom.