Máthé Zsuzsa
Máthé Zsuzsa történész

Nagyapa ajándéka

Évek óta családi hagyomány nálunk, hogy advent első hetében ünnepélyes húzást tartunk a família neveit egy kosárkába hajtogatva: mindenki kihúzza egy családtag nevét, akinek (szigorúan kézzel készített) ajándékkal kedveskedik karácsonykor. Kitüntetett, vidám csúcspontja ez a láncolatban zajló ajándékozás minden Szentesténknek.

Idén is így volt. Képkeretbe öltöztetett gyerekrajzok, személyre szabott újság, üvegfestékkel díszített mécsestartó, erre az alkalomra betanult bendzsószám, saját költésű szonett és saját kötésű sál is volt a gondosan készített ajándékok között – és persze az átadás alatt sok-sok nevetés.


Az idei ajándékozás telitalálata Nagyapa alkotása lett, aki legkisebb unokájának írt egy kedves, tanulságos mesét. Apukám, a hetvenhat éves vegyészprofesszor és legkisebb lánykánk, a négyéves, szeleburdi ovis kislány közötti szeretetkapcsolatról tanúskodik ez a kis írás – és persze, arról is, hogy egy sokat vitatott kérdés (régi dolgok felhalmozása megőrzése) kapcsán miként lehet finoman üzenni a család összes szanálásra hajlamos, pazarló tagjának, kihasználva a karácsony szeretetteljes közegét, no, és minden írás slusszpoén-igényét.

Szeretettel minden Nagyapának és minden unokának.

Drága Kisunokám!

Nagyapádnak jutott a szerencse (Jóistenke ajándéka), hogy a karácsonyi ajándékot én készíthetem Neked. Ez azonban Nagyapádnak komoly gondot jelent, mivel ő semmiben sem ügyeskedik, nem tud szépeket rajzolni, barkácsolni, szavalni, énekelni, futkározni, csak olyan dolgokhoz ért, melyek egy Apróság számára nem értékelhetők, kevésbé érthetők. A héten nálunk voltál három napra, s ekkor támadt bennem a gondolat, mi lenne, ha egy félig igaz történetet, félig mesét fogalmaznék meg és mondanék el számodra ajándékként. A mese pedig így hangzik:

Hol volt, hol nem, volt egy Cica, egy Szívecske egy Kislány és egy Ember, az ő történetüket mesélem el. Idegen, nehéz sorsú emberek annak ellenére, hogy kezüket nem tudták használni, képeket festettek eladásra kézzel-szájjal. A képeket üdvözlőlapok formájában, ünnepek alkalmából jószívű embereknek küldték el, és a kapott pénzből tengették életüket. Egyikük sok-sok évvel ezelőtt egy Cicát festett a levelezőlapra, melyet karácsonyi képeslapok társaságában megkapott egyik hősünk, az Ember is. A Cica a képeslapon nagyon örült, hogy így hasznosnak bizonyul. Azonban hamarosan csalódnia kellett.

Teltek múltak az évek, még egy évtized is eltelt, de a Cica maradt az Embernél, egy fiók mélyén. Rengeteg üdvözlőlapot küldött évente, de a Cica soha nem került sorra, maradt, mert nem tetszett az Embernek, nem találta elküldésre alkalmasnak. A Cica egy közben odakeveredett és ottragadt, Szívecskét ábrázoló képeslap társaságában bánatosan nézte végig, hogy a társak mily gyorsan, mily lelkesen kelnek útra, s okoznak örömet másoknak: ezt az örömöt válasz-képeslapok érkezése jelezte.

Ahogy teltek az évek, az Ember Nagyapa lett, s történt egyszer, hogy unokalánya született. A Kislány születését követő negyedik karácsony előtt váratlan esemény történt. A Kislány – szüleinek elfoglaltsága és egy kis köhécselés miatt – Nagyszüleinél töltött néhány napot. Nagyapa most is, mint más években ilyentájt elővette a képeslapokat, és szorgalmasan küldte az üdvözleteket rokonoknak, barátoknak, egykori munkatársaknak. Az üdvözlőlapok közt árván most is csak a Cica maradt, természetesen a Szívecskét ábrázoló lapocska társaságában. Egyikük se kellett.

A Kislány, aki szeretett nézelődni a számára tiltott helyeken is, meglátta a két árvát, a Cicát és a Szívecskét, s rögtön tetszettek neki, megszerette őket olyannyira, hogy napközben mindenhová magával vitte a két képeslapot, velük ebédelt, velük játszott, és lefekvéskor a párnája mellé fektette őket. Örültek ám az árvák a nagy szeretetnek! Hamarosan azonban szülei jöttek a Kislányért, hazaindult. Ő nagy örömmel készülődött, összeszedte mindazt, amit szeretett és érdemesnek talált hazavinni. Ezek között ott volt a Szívecske, de nem volt köztük a Cica… A Cica és Szívecske is nagyon szomorú lettek, hogy el kellett válniuk, s hogy csak a Szívecskét szereti a Kislány. A Cica ismét magányos, most még magányosabb maradt.

Ekkor valami megfoghatatlan történt. Az Ember, azaz Nagyapa, látva unokája érdeklődését a képeslapok iránt, gondolt egy nagyot, s miután amúgy is saját készítésű ajándékot kellett kigondolnia kedves unokájának, úgy döntött, elviszi neki a Cicát, s e történetet mint egy levelet adja át ajándékként karácsonykor, ünnepélyesen, sokak társaságában. Így is történt. A Kislány örült, a Cica és a Szívecske is boldogok voltak, hisz együtt lehettek ismét és hasznossá váltak, a Kislány pedig egy igaz történettel gazdagodhatott.

Ui.: Ami a Nagyapát illeti, örömmel, lelkesedéssel próbálta megfogalmazni és soraival jelképesen is kifejezni szeretetét unokája iránt. Nagyapának ez a mese lehetőséget adott más tanulságok levonására is. Legfontosabb üzenete e mesének ugyanis az, hogy az értéktelennek, kidobandó haszontalanságnak látszó dolgok hasznossá válhatnak egyszer, ha a sors így akarja, és örömet szerezhetnek – akár egy kedves, négyéves kislány számára is.