Összetartozás, őszinte kommunikáció, gyereklelkek gyógyítása: szóljon erről a koronavírus után a nyár a családokban

Vajon milyen érzések kavarogtak, kavarognak bennük most is, amelyeknek csak egy részét merik, tudják, akarják megfogalmazni. Milyen félelem és mennyi kérdés, amelyet feltenni se tudnak, talán a megfelelő szavakat se ismerik hozzá.

De a gyerekek olvasatában, akárcsak nálunk: sarkaiból fordult ki a világ. Egy pillanat alatt változott meg, alakult át mindaz, amit ismertek, megszoktak, amely mentén zajlottak a mindennapok. És nem csak a rutin elvesztését kellett, hogy átvészeljék – a gyerekek e területen rugalmasak – hanem alapvetések vesztek oda.

A családi és közösségi találkozások és ünnepek. A tradíciókat is elmosta, vagy gyökeresen megváltoztatta a járvány, születésnapok, kis ünnepek, látogatások és kimozdulások vesztek oda. felborult a család élete. És eltűntek az érintések is. Ha a család valamely tagja arra kényszerült, hogy kilépjen az otthon falai közül, esténként igyekezett elszigetelődni, más helyiségbe vonult, nem közeledett vagy hárította a közeledést és ez egy gyerek számára segítség nélkül aligha feldolgozható érzelmi veszteség.

Fertőtlenítőszag és félelem szőtt hálót az otthonokra, félelem járta át a tétova érintéseket és ez nem múlt el nyomtalan.

A szülők, ha akarták volna se tudták teljesen elszigetelni a gyerekeket a napi hírektől, új, rémületes kifejezéseket hallottak és épültek be szókincsükbe: koronavírus, járvány, pandémia, lélegeztetőgép, kóma, operatív törzs, karantén, halál.

Kibillent a világ – elveszett a szülői mindenhatóság

És persze a számukra legmeghatározóbb keretek is eltűntek, nem lehetett többé óvodába, iskolába járni. Összeszűkült a világ egy lakásnyi, kiskertnyi területre, ahova beköltözött az oktatás. Ahol a szülők, jellemzően az édesanya hirtelen egy személyben lett pedagógus, óvónő és dajka, ének és matek és töri tanár és anyai, háztartásvezetői és dolgozói funkciói mellett vált kérlelhetetlen számon kérő nevelővé, akivel aligha lehetett alkudozni, hiszen ha nem volt együttműködő valamelyik gyerek, annak az egész család megitta a levét.

Akkor aztán borult tényleg minden: az ebéd se készült el, vagy vált csatatérré az otthon. Az otthon, amely elvesztette ártatlanságát, és ugyan fizikailag védelmezett tovább, de ahogy kibillent a világ és kibillentek a szülők egyensúlyukból, úgy veszítették el a gyerekek is a kapaszkodóikat. Például a hitet, hogy a szülők MINDENT tudnak és mindent megoldanak. Kiderült, hogy ez nem igaz, mert egy világjárvány lerombolhatja a hétköznapi világot úgy, hogy a szülők aligha tudnak ellene VALÓBAN tenni. Ugyan ezt a hitelvesztést valamikor a kamaszkorban minden gyerek törvényszerűen megtapasztalja, de ha ezt egy óvodás, egy kisiskolás gyerek kell, hogy átélje, az bizony akár beszél róla, akár nem: okozhat sérüléseket. Bizonytalanságot hoz, félelmeket, szorongást és a gyerek óhatatlanul is kapaszkodókat keres. Ragaszkodóbbá válhat, mint valaha, vagy regresszív tüneteket mutat, újra „kicsi” akar lenni, olyan kicsi, akit dédelgetni kell.

Eljött a nyár

A nyári szünet, a vakáció, ami formabontó a maga nemében még akkor is, ha a szigorú szabályok enyhültek. Ki lehet mozdulni a lakás falai közül, tulajdonképpen akár táborozni is lehet, és újra épülhetnek a gyerekközösségek és át lehet ugrani a szomszéd kisfiúhoz focizni, vagy leszaladni a Balatonra a nagymamához.

De a gyerekek, bár látszólag újra magukra találnak ebben a helyzetben, a valóságban éberen figyelnek és elraktároznak mindent, és nemcsak a közvetlen információkat, hanem az azokon túli üzeneteket. Az érzéseket, a csak sugallt gondolatokat és döntéseket.

Mert jó, hogy anya átengedi a szomszédba és már nem biggyeszt maszkot a gyerek arcára, de a szomszéd gyerek anyukája még nem örül felhőtlenül a látogatásnak és ennek ugyan nem ad hangot, de barátságtalanabb, mint régen volt és esetleg ráförmed többször a saját gyerekére.

És aztán az is kiderül, hogy egy barát anyukája úgy dönt, hogy mégse engedi el egy óhajtott táborba a maga gyerekét, ezért a másik gyerek anyukája is kihátrál az ígéretből és program nélkül marad a kicsi. Csalódottan és újabb tüskével a lelkében. Valamint azzal az ítélettel, hogy mondhatnak ugyan BÁRMIT szavakkal a felnőttek, állíthatják a hírek, hogy MINDEN rendben van, azért a félelem még nem oszlott el, még a nyár felett lebeg. Rontja a levegőt és elbizonytalanít felnőttet, gyereket egyaránt.

Tehetünk-e mi szülők valamit, bármit, hogy a saját gyerekünk visszaszerezhesse lelki békéjét, az ártatlan derűt, ami jár neki?

TEHETÜNK! A gyerekek ugyanis tényleg figyelnek minket. Minden gesztusunkra, a mimikánkra, a ki nem mondott szavakra is ügyelnek és a saját érettségüknek megfelelő módon leszűrnek valamit. Valamit, ami természetesen lehet téves, elnagyolt, torz kép.

Éppen ezért rendkívül fontos, hogy ez a nyár szóljon a szülői hitelességről.

A gyerekek elveszítették ezt a rendkívül fontos kapaszkodót. Építsük újra. A legkisebb dologban is legyünk KÖVETKEZETESEK és hitelesek. Ha egy újabb járvány hullám nem írja át, akkor amit mondunk, az legyen úgy, ha megígérünk valamit, azt tartsuk be.

Fordítva: a gyerekek felé közvetített elvárásokban is legyünk következetesek. Ha neki kell kivinni a szemetet vagy összepakolni a szobáját x időre, akkor az valóban történjen meg. Ebből ne engedjünk. Keretezzük újra a mindennapokat. Ám mindezt tegyük végtelen türelemmel és gyengédséggel.

A családok életében az egyik legfelkavaróbb a szerepek közötti váltáskényszer volt: engedjük el hát a pedagógus szerepet, lélegezzünk fel és engedjük fellélegezni a gyereket is. Legyünk CSAK édesanyák, csak szülők. Ha módunkban áll, élvezzük velük a nyarat. Lógassuk a lábunkat sokat. Velük együtt. Fedezzük fel a természetes örömöket. Sarazzunk, építsünk homokvárat, szedjünk cseresznyét, pancsoljunk velük, akár egy napra kitett babafürdető kádban. Az élet derűs oldalát mutassuk meg nekik, és azt a formát, ami bármikor, bárki számára elérhető. Azt a világot, ami újraépíthető, akkor is, ha elvitte a járvány a bevételt, ha szűkösebb a nadrágszíj, ha idén nem telik külföldi vakációra – itthon is élmény lehet a nyár.

Érintsük meg többször, gyakrabban a gyerekeket. Bújjunk össze velük, ahányszor csak lehet (és igénylik és engedik), mert az, akkor is, ha a nagyobbak esetleg morognak egyet, valójában újrarendezi a közös érzelmi fészket. Az ölelés építeni fogja önbecsülésüket, magabiztosságukat és erősíti a család egységét. Az ölelés segít elfeledtetni a hetekig tartó feszültséget és sérelmeket, amelyet esetleg az otthoni oktatás, a gyerekközösség hiánya és a bezártság hozott. A morgást, a csapkodást és a könnyeket.

Kommunikáljunk a gyerekekkel az érzéseikről és a saját érzéseinkről is (annyit és úgy, ahogy azt befogadni képesek). A gyerekek úgyis látták, hogy FÉLTÜNK. És azt is érzik, hogy most sincs még minden rendben, hogy VALAMI MÉG VAN a levegőben. Beszéljünk erről sokat, vagy annyit, amennyit ők igényelnek. Mondjuk el, hogy igen, mi is megrémültünk, ez számunkra is teljesen új helyzet volt, és természetes, ha egy váratlan, új helyzetben egy felnőtt is zavarba jön vagy megijed. Beszéljünk arról, hogy mi a helyes magatartás ebben az esetben. Hogy le kell gyűrni a félelmet és bénultságot, hogy informálódni kell, alkalmazkodni, kihozni a helyzetből a lehető legjobbat. Beszélni kell a veszteségekről is, akár arról is, hogy ha valaki ezért munka-bevétel nélkül maradt és hogy az milyen problémákat okoz. Beszéljünk arról, hogy lehet folytatás, de az már könnyebb lesz, fel tudunk rá készülni. Beszéljünk arról, HOGYAN készülünk erre, mi várható, milyen forgatókönyvek vannak.

Beszéljünk a halálról is. Kell, mert ez a járvány egyik legkegyetlenebb hozadéka. Úgyis hallanak ezt-azt. Ha nem is a közvetlen környezetben tapasztaltak dolgokat, de hallották a nemzetközi híreket, esetleg elcsíptek olyan képeket, amiket nem kellett volna, és persze ezek nyomán féltik a nagymamát, aki már öreg.

Bármilyen hihetetlen, az őszinte felnőtt kommunikáció, amikor nem próbáljuk meg teljesen ELTAGADNI a valóságot a gyerekek előtt, hanem az ő szintjükön megválaszoljuk sokszor fel nem tett, de kínzó kérdéseket, az sokkal hasznosabb, mint a jóhiszeműségből (túl kicsi még az ilyenhez) leplezés.

Leginkább azért, mert ugyanabban a valóságban és világban élnek, mint mi, látnak, hallanak, éreznek dolgokat, de segítség nélkül meglehet, rosszul fordítják le a maguk nyelvére azokat. És ezzel élesebb és tartósabb félelmeket generálnak maguknak, mint ami reális lenne.

A nyár, túl a mindennapi iskolai feladatokon, alkalmas időt és terepet kínál a feltáró és lezáró beszélgetésekre, a sebgyógyításra, az őszinte kommunikációra.

Legyünk hát az eddigieknél sokkal őszintébbek ezen a nyáron, következetesek, hitelesek és öleljük meg őket sokat. Legyünk velük szabadon, nem kényszerből, nem bezárva, hanem szabad örömből, és ezzel építsük fel újra a közös életet, keretezzük újra a mindennapokat, hogy megerősödjenek és a szárnyaink alatt gyógyuljanak a gyerekek.