Ringató életre-halálra

A ringatás életprogramunk. Végigkíséri földi létünket. Mikor megszületünk, édesanyánk karjaiba kerülünk először: „Gyöngén ringatva hű anyánk ölében, Vígan kezdjük éltünk szép hajnalát” – írja Kisfaludy Károly. Növögetve is vissza-visszatértünk szüleink vagy nagyszüleink karjaiba, akár sírunk, akár nevetünk, de ugyanaz a ringató kar öleli meg a hazatérő ifjút is:

„Midőn, mely bölcsőm ringatá,

A kart terjeszti ki."

Aztán megismerkedünk egy idegennel, és néha megfejthetetlen okból, de már az ő ringatására vágyunk:

„Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.”

Mert ez a szerelem gyermekké teszi a felnőtt embert újra.

Aztán ha magányosak lennénk – az LGT zenekar szerint – akkor is ez a megoldás: "Ringasd el magad, ha senki sincs, ki elringasson, ringasd el magad." Persze érdemesebb e tevékenységet párosan megélni. Már csak azért is, mert amikor életünk végéhez közeledve búcsúznunk kell, házastársunk, gyermekünk, unokáink ringatnak át a túlvilágra. Újra Radnóti Miklós szavai juthatnak eszünkbe:

„Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.”

A nyelvészeti szótárak szerint a ringat szó jelentése himbál, karjában könnyeden ide-oda mozgat, valamely (kellemes) állapotba juttat: álomba, ábrándokba. Származékai: ringató, ringatás, ring, ringás, ringó. Érdekes, hogy a szónak az alapalakja a renget: „az gyermeket rengetem vala” – olvashatjuk már egy 1600-as évek eleji szövegben. És ugyanerről a tőről fakad rengeteg szavunk is, amely erdélyi tájszóból került be az irodalmi, majd a köznyelvbe, s eredetileg alighanem ingó, bizonytalan talajra, mocsárra, lápi erdőre értődött. Aztán Berzsenyi Dániel a 18. század elején már bölcsőjének ringatásáról ír.

De a ringatás nemcsak a bölcsőhöz kötődhet. Olyan ősi, mély érzelmet és nyugalmat fejez ki, melyet az egész természet átél: „Hol csendes tóban hattyúk ringanak” – írja Petőfi Sándor. Babits Mihály prózájában is megjelenik a kép: „S ringatva szólalt meg a toronyban a harang, mintha érezné, hogy ringatni és csicsusgatni kell ezt a nagy mohó csecsemőt, a tavaszt.” József Attila pedig Ringató című versében a szerelemmel kapcsolja egybe:

„Holott náddal ringat,

holott csobogással,

kékellő derűvel,

tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme

földerül majd mással,

de az is ringassa,

ilyen ringatással.”

Szintén József Attilánál látjuk, hogy a Duna hullámairól jut eszébe:

„S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.”

A ringatással magyarságunk is összefonódik. Így Radnótinál a haza egyik fogalma lesz „messzeringó gyermekkorom világa”. Arany János pedig így fogalmaz:

„Nekem áldott az a bölcső,

Mely magyarrá ringatott”.

És az anyanyelven énekelt népdalaink, műdalaink és mondókáink óriási kincseket rejtenek, hátha még mindez kiegészül más népek dalaival, melyekben a különbözőségek mellett rengeteg kapcsolódási pontra is lelhetünk.

Napjainkban, ha a szülőként meghalljuk a szót, legtöbben a Ringató családi, művészeti nevelési programra gondolunk. Gróh Ilona alapító célja az, hogy az élménynyújtás által mintát adjon a szülők számára, hogyan kezdődhet a családban a zenei nevelés. Fontos, hogy az édesanyák felismerjék és higgyenek abban, hogy éneklésük, mondókázásuk lelki táplálékul szolgál a kisgyermekük számára. Ne féljenek énekelni, leljék örömüket a dalban, a közös játékban. És nemcsak lelki táplálékot jelent, hanem testit is. Az orvostudomány egyre több bizonyítékot szolgáltat arra a szülői tapasztalatra, hogy a ringatás, az érintés, a hang, egyszóval a szeretet, milyen döntő hatással van a gyermek idegrendszerének kifejlődésére.

A közös énekes-mondókás együttlét pedig egy végtelenül koncentrált figyelmet hoz a szülő és gyermeke között. És nemcsak anyukák képesek erre. A vágy ott él a férfiakban is, ahogyan Ady Endre fogalmazta meg sem született gyermekével kapcsolatban:

„Hűs lugasban vén, nyári napon,

Aludj, mikor az apád altat,

Kicsi fiam:

Felleg-bölcsőd sirva ringatom.”

És nemcsak a vágy, hanem a lehetőség is megvan. Sokszor láthatunk Ringató foglalkozásokon apukákat vagy nagypapákat, akik az anyukákhoz hasonlóan megélhetik ezt a szoros kapcsolatot, amely egyszerre jó gyermeknek és szülőnek egyaránt.

Anyák napján azért persze az apukák is őszintén meg kell, hogy vallják, mert ők is megélték édesanyjuk kapcsán, hogy mégiscsak létezik egy kis előny, láthatatlan köldökzsinór, amellyel a mamák kapcsolódnak elválaszthatatlanul gyermekükhöz. Amit Zelk Zoltán ilyen egyszerűen megfogalmazott:

„Ki emel, ki emel,

ringat engemet?

Kinyitnám még a szemem,

de már nem lehet…

Elolvadt a világ,

de a közepén

anya ül, és ott ülök

az ölében én.”

Jó ringatást és jó ringatózást kívánunk!

Anyák napja a Ringatóval eseményünkre szeretettel Várunk Titeket is!