Máthé Zsuzsa
Máthé Zsuzsa történész

Rokonszenv

Mennyivel könnyebb egy rokonszenves embert kedvelni, mint saját rokonainkat szeretetben elszenvedni...

Bizonyára mások is vannak úgy vele, hogy olykor rácsodálkoznak egy teljesen hétköznapi szóra, melynek jelentésrétegeit elfedte kissé a múlt pora. Etimológiailag nem olyan nehéz felfejteni „rokonszenv” szavunk eredetét, legfeljebb elhomályosult mára a mögöttes tartalom, mégis a napokban, kislányomnak magyarázva a szó jelentését gondolkodóba ejtett e szép magyar szavunk. Talán nem haszontalan megállnunk mellette egy szóra - ahogy Grétsy László tanúr úr tette annak idején.

Kezdjük a gondolkodást a szó második tagjával, a “szenvedni valakit” kifejezéssel. Ez a „senyvedés, gyötrődés” alapjelentést kiegészítve itt annyit tesz, mint szeretettel lenni iránta, sőt, a Biblia szóhasználatát ide idézve elszenvedni őt, azaz szeretni a maga tökéletlenségében, elfogadni hibáival együtt, türelemmel lenni iránta, örülni az ő örömének, segíteni bajában.

A szenvedés és a szeretet látszólag ellentétes érzése kapaszkodik itt össze, hogy felülemelkedjen az emberi gyengeségen, a primer érzelmek hullámzásán.

És hogy épp a „rokon” szóval van mindez összekapcsolva, talán szintén nem véletlen. A rokonainkat ugyanis nem válogathatjuk meg, beleszületünk egy családba, annak minden örömével és nehézségével. Lehet, hogy olykor fárasztónak, idegesítőnek vagy talán cikinek tartjuk egyik-másik rokonságunkhoz tartozó személyt (tegyük a szívünkre a kezünket, minden családban ismert a jelenség, legfeljebb annyi változik, hogy épp én vagyok, akit bosszant egy családtag, vagy magam idegesítek valakit). De azzal, hogy rokonok vagyunk - vér a vérünkből, vagy választottunk családja -, már nem fordíthatunk hátat egymásnak, hiszen le kell tudjunk ülni az ünnepi asztalhoz, vagy körbe kell álljuk együtt elhunyt szerettünk sírját.


Érezzük mind azt a belső imperatívuszt, ami a kölcsönös vonzalmon alapuló szereteten túlmutat: itt még több felelősséggel, még nagyobb empátiával, még több alázattal kell(ene) lennünk egymás iránt.

Érdekes a rokonszenv szavunkra így tekinteni, ilyen szétdarabolt jelentésében végiggondolni, amely jóval túlmutat az összetett szó ma használt értelmezésén, ami az ösztönös vonzalmat, a meg nem magyarázható szimpátiát jelenti, talán azt üzenve, hogy ha tehetnénk, akár rokonságunkba is fogadnánk az egyébként ismeretlen, de számunkra vonzó személyt.

Pedig ez a szeretet könnyebben járható útja, ahol a mi nézőpontunk, a mi személyünk a lényegesebb, nem a másik ember. De fontos lenne felfedezzük egymásban a kevéssé látványos, de mindenkiben meglévő „rokonszenves” vonásokat és csiszolgatnunk magunkban egy magasabb rendű, kevésbé ösztönös, kevésbé személyválogató szeretet képességét. Első körben nem a távoli és arctalan emberiség, hanem saját rokonságunk nagyon is valóságos tagjai iránt…