Taigetosztól New Yorkig

Csakhogy ez valójában nem így volt. Spártában a gyermeket, ha koraszülött vagy valamilyen hiányossággal született, és szülei nem akarták felnevelni, akkor az apának el kellett vinnie a vének tanácsához. Ez megállapította, hogy mit kell vele tenni. Ha elfogadta a szülők tervét, akkor a gyermeket kitették (nem ledobták!) a Taigetoszon az Apothetaira, amely hely közismert volt a spártai közösség előtt. Így csak a legritkább esetben halt meg csecsemő, ugyanis a gyermektelen párok vagy mások magukhoz vették a kihelyezett újszülöttet.

Nos, és a 21. században? Ha valaki arra buzdít, hogy abortálás helyett adoptálást válasszon az anya (mely kettő nem feltétlenül alternatívája egymásnak), akkor megkövezik.

Miközben az abortusz óriási üzlet lett a világban, a krízishelyzetben lévőket alig vagy sehogy sem támogatják.

Nemrég egy idősödő hölggyel együtt várakoztam valahol, s ha már így alakult, beszélgetni kezdtünk. Meséltem én családról, gyerekekről, s cserébe ő is bepillantást engedett az életébe. Beszélt házasságról, gyermekről, válásról, új férjről, csintalan unokáról. Arról, hogy a második férje féltékeny a nem vérszerinti kis unokára, ezért ő, a nagymama nem tud sok időt vele tölteni. Biztattam, hogy ezt ne adja föl, mert nemcsak gyermekének segít, ha az unokára vigyáz, de önmagának sem szerezhet nagyobb örömöt. Persze ezt tudta. A beszélgetés vége felé elmerengett, majd azt mondta: „Ha végiggondolom, életem legszebb három éve az volt, hogy megszültem a gyermekemet és otthon voltam vele.”

Szíven ütött ez a mondat. Nemcsak azért, mert egy szomorkás, kissé megfáradt hang mondta, mintegy visszatekintve a legfontosabbra az életében. Hanem mert a fejemben jár New York állam képviselőházának bő hónappal ezelőtti döntése, amellyel a várandósság utolsó pillanatáig kihúzták az abortusz lehetőségét. Persze csak bizonyos esetekben, de olyan gumihelyzetet is beletéve, mint az anya lelki egészségének veszélyeztetése. Kötelezővé tették az egészségbiztosítóknak, hogy finanszírozzák a művi magzatelhajtást. Az abortuszt a büntetőjogból kivéve csupán közegészségügyi kérdéssé tették. Ünnepelték a nők önrendelkezési jogát, a kiszolgáltatott, önmagát védeni képtelen magzat jogairól pedig már nem esik szó.

A világ más tájain sem büszkélkedhetünk sokkal jobb szabályozással. Az ellenérvek sorjázása helyett azonban most szomorúság fogott el. Mint az amerikai püspöki kart, amely nyílt levelében csöndesen, lehangoltan, de mégis reménykedően fogalmazott a tragikus helyzetben.

New Yorkban pedig rózsaszín díszkivilágítást kaptak a középületek az új törvény estéjén. Az anyák szabad döntésének örömét akarták ünnepelni. Pedig egy gyermekét elvetető anya se nem szabad, se nem örülhet semminek valójában.

Mert pontosan a gyermek vállalásával lelhetünk valóságos örömre. Arra, amelyről az idősödő hölgy beszélt visszagondolva élete legboldogabb időszakára. Amelyről egy negyvenes, első szülő nő azt mondta, ha tudta volna, hogy ilyen csodálatos egy gyermek születése, akkor arra törekedett volna, hogy már több gyermeke legyen. Arra az örömre, amit a nők a szenvedésen keresztül tudnak megélni, de kevés ilyen tökéletes, a másik ember életéért hozott áldozatot tudnék felsorolni.

Arra az örömre, amiről mi férfiak csak a nők közreműködésének köszönhetően nyerhetünk tapasztalatot, de rajtuk keresztül és velük nyerhetünk. Mert a születéssel nemcsak a gyermeknek indul egy új időszak, hanem a szülőknek is. Nemcsak a gyermeknek növekedik a élettapasztalata, hanem nekünk is.

 A születés melletti döntés szól valójában az élet szabadságáról, nem a halál kötelékéről. S nem szánalmas jogi védelemről, hanem a szeretetről.