Takarótól takaróig
Én minden este lefekvés előtt Gyurica Miklós úrra gondolok. Nem tudom jól van-e ez, hogy a képzeletbeli órásmester jár az eszemben, mert bár hasznos dolog felidézni Sánta Ferenc regényét, illetve az abból készült kitűnő filmet, Az ötödik pecsétet, de azért minden éjjel, az túlzás.
A film közepe felé látható az a jelenet, amely estéről-estére felidéződik bennem. Gyurica úr (az őt fantasztikusan alakító Őze Lajos személyében) hazaér, s kiderül, sajátjain kívül rengeteg gyermeket bújtat a nyilasok elől. Éjjel bemegy a szobába, és végignézi kislámpával, rendesen alszanak-e, nincsenek-e kitakaródzva. "Már megint lerúgta a takarót, egy éjjel három-négyszer is lerúgja" - mondja a jólelkű órásnak kislánya, aki lefektette a kicsinyeket.
Nos, ez a jelenet jár a fejemben, amikor belépek éjjel a gyerekszobába. Mindenki szuszog, békésen alszik. És persze mindenki ki van takaródzva…
Akkor kezdjük tehát a legkisebbel, szépen, nyugodtan, lágy mozdulatokkal betakarom. Most jöjjön a nővére, őt is ugyanígy. Kicsit izgulok, meg ne zavarjam csendes álmukat. Közben eszembe jut egyik ismerősöm, aki szerint a gyerekeket nem kell betakarni, mert maguktól magukra húzzák a paplant, ha fáznak. Csakhogy az én gyerekeim ezek szerint ufók, mert ezt nem teszik meg.
De gyerünk tovább: következik a harmadik, születési jogait tekintve második gyermek, aki 180 fokban teljesen megfordult. Kissé megemelem és átfordítom. Kinyújtja magát, én pedig betakarom. Bár ő rövidesen, a menetrend szerinti fél kettes „járattal” érkezik úgyis feleségem és közém a nagyágyba. Végül jön az elsőszülött, akit már nem tudok olyan lágy mozdulatokkal megmozdítani, de végül sikerül őt is beborítanom. Ekkorra takaródzik ki egy laza, hevenyészett mozdulattal a harmadik szülöttünk újra, valahogyan úgy, mintha a világ legtermészetesebb mozdulata lenne. De ez nem szegi kedvem. Betakarom, mint Moszkvát a hóesés.
És már fordulok is a legkisebbhez, aki nyögdécselni kezd, mert kiesett a cumi a szájából. Mégsem jó ez a cumidolog, az ujjszopós sohasem keresi az cucliját, hogy úgy mondjam, mindig kéznél van neki. Bár annak meg emiatt nem tudjuk levenni egy szemölcsét... Míg ezen tűnődöm, megmozdul a legnagyobb lányom, de nem takarózik ki. Illetve egy lábát kiteszi. Na, mi legyen, a láb maradhat, nem? A fontos a derék, a vesék... Azért csak betakarom. Valaki beszélni kezd, valamilyen ovis társával kerülhetett vitába álmában.
Ez mindenkit kicsit kidöccent az alvófázisából, mozdulnak. De végeredményben csak két új kitakarózóm van, bár az egyik íves fordultával maga alá gyűrte a takaróját. Kissé lankadva, de megoldom. Hirtelen megállok és csak nézem őket: milyen szépek, az én kis nyuszikáim, a kis ujjacskáik, szuszogó orruk. Meg úgy egészben is gyönyörűek. Persze mindenki szépnek látja a gyerekeit, talán mert saját magát látja bennük. Csakhogy az önértékelésünk irreális. Lehet, hogy objektíven csúnyák... Milyen hülyeség - gondolom. Én azért látom szépnek őket, mert a feleségemre hasonlítanak. Apropó szuszogás: a kicsi már rég nem mozdult. Lélegzik egyáltalán? Nézem: jól van, emelkedik a mellkasa.
Mi lesz itt ősszel, amikor eggyel többen lesznek? Mondjuk az újszülött nem mocorog sokat – egy ideig…
Eközben egyikük magasba emeli lábait és bicikliző mozdulatokkal szisztematikusan letekeri a pokrócát. Megvárom és visszaállítom a "rendet".
Na jó, ez egy hülyeség, kezdek megkattanni – ébredek öntudatra, mint a munkásosztály Angliában. Egész éjjel itt őrködhetnék, mindig van mit csinálni. Lehet, hogy azt kellene... Nem lehet, megyek lefeküdni, elindulok kifelé a szobácskából. Még egy pillanatra megállok, és visszanézek: így most jó, senki se mozogjon, ahogyan Baradlay Kázmér akarta: "A Föld ne mozogjon, hanem álljon!" Jó éjt, kicsikéim!
Lefeküdtem a feleségem mellé, neki is kilóg a dereka, tehát betakarom. Nyugalom van, becsukom a szemeim, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Valaki felsír, felpattanok, nehogy szegény asszonykám felébredjen. Úgyis mindjárt elalszom, s akkor övé az őrségváltás, mert én bizony nem ébredek fel, ha egyszer elalszom. Mindjárt elalszom...
Megnyugtatom a gyereket, és kifelé még megigazítom a legkisebb kinyúló lábát, nehogy beleakadjon a járóka rácsaiba. Visszafekszem. Csend, semmi nesz. Amúgy azért jó ez a kicsiny lakás, mert minden apró mozgás vagy hangfoszlány felismerhető. Mi lesz, ha egyszer nagyobb lakásba költözünk? Hogyan fogom bekódolni a rezzenések értelmét? Közben fél kettő lett, megérkezett a menetrend szerinti első közöttünk fekvő. Persze a takaróját nem hozta! Betakarom az enyémmel félig, mint Szent Márton a koldust. Rövidesen lerúgja, de én nem hagyom magam...
Ismét becsukom a szemeim, és Karády Katalint dúdolok magamban: "Ránk borult az ég, mint egy bársony kék takaró, ma éjjel téged szeretni jó." Aztán nem tudom mi történik, kora reggel van, és arra ébredek, hogy a legkisebb ráül a hasamra. Indul egy új nap, de szép lesz. És majd este, betakarom őket, nehogy megfázzanak, csak közben elugrom kicsit dolgozni.
Ó meleg nyári éjszaka, jövelj, mikor nem számít a takaró, csak fölösleges, haszontalan tárgy! Bár akkor, azt hiszem, mégis nagyon hiányozni fog Gyurica úr, az órásmester és éjszakai őrjárata.
Apák napi játékukkal és APA hajó eseményünkkel szeretnénk ösztönözni minden családot, hogy együtt ünnepeljék ezt a jeles napot, azaz az APÁK napját is. Hiszen, Apa is csak egy van, nem igaz?:-...)