Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy az adventi jószándék mögött legyenek valódi tettek
Év vége felé erősödik fel tiszta erővel az adás szándéka, év közben halkabbak a jócselekedetek, de ha figyelünk rá, akkor egyformán tetten érhetőek és egyaránt jelentős a hétköznapok és az ünnepek során is felizzó jó szándék.
Ám ami igazán fontos, hogy a szavak, a szándék mögött legyenek valódi tettek. Öt gyermekes édesanyaként és a Fiatal Családosok Klubja (FICSAK) alapítójaként is hiszem, hogy mi emberek alapvetően jóra születtünk és ennek gyakorlása az egészen apró, alig érzékelhető gesztusoktól kezdve az egészen nagy, akár önfeláldozó viselkedésig – egy életen át tartó feladatunk. Ebbe persze sokszor belefáradunk, vagy elfeledkezünk a lényegről, a sok egyéb tennivaló mellett elsikkadhat ennek jelentősége, és mi magunk is meglepődünk, amikor váratlanul azt érezzük, hogy már nem akarunk elsétálni egy rászoruló vagy egy helyzet mellett, hanem segíteni szeretnénk!
Meglepődünk, amikor valami belső sugallat hatására szinte ösztönösen nyúlunk a zsebünkbe egy marék apróért, vagy egyszer csak megállunk és visszafordulunk a metrólejáró lépcsőjéről valaki miatt, pedig rohannunk kéne, de visszafordít minket egy olyan erő, amelynek létezéséről ugyan tudunk, de sokszor nem veszünk tudomást róla, vagy ellenállunk, ha súg nekünk.
Hiszem, hogy minden ember életében vannak ilyen pillanatok és ezeknek a pillanatoknak nem sok köze van a tudatos elhatározásokhoz. Akkor is jön, amikor a legkevésbé sem alkalmas, amikor nem gyűjtöttünk aprót, máskor nincs is elég pénzünk az adáshoz. Esetleg nem kentünk még egy vajas kenyeret előre, hogy majd az utcán legyen mit a kéregető kezébe adni, így a saját ebédünket adjuk neki. Nem akkor jön a pillanat, amikor jó példát akarunk mutatni a gyerekeknek és a legtöbbször más tanúk sincsenek. Csak az, aki adja, az, aki kapja és maga a cselekedet, ami azért szívszorító érzéseket ad cserébe: a mindenek feletti összetartozás és emberségünk tiszta megélésének élményét.
Én ezeket a pillanatokat gyűjtögetem régóta, és még boldogabb vagyok, ha egy ilyen pillanatnak mégis tanúja valamelyik gyermekem. Mert tudom, hogy ezerszer többet tanul az ilyen őszinte helyzetekben, amikor látja, hogy nem esik kézre az adás - fennakadás van a tettben, kotorásznom kell a feneketlen táskában, esetleg vissza kell fordulnom vagy elejtek dolgokat, kifordul az esernyő a kezemből, vagy más miatt nem könnyű a segítségnyújtás - mint amikor egy kényelmes helyzetben csak úgy beszélek erről, amikor szavakkal akarom a lelkébe vésni, hogy adni jó.
Mert ekkor látják igazán: adni tényleg annyira jó, hogy az a gátló tényezőket is képes figyelmen kívül hagyni – és olyankor, alkalomról alkalomra végre nem a rászorulón, hanem saját kicsinységünkön, szokásainkon, nemtörődömségünkön léphetünk át.
Értékes helyzetek ezek, számomra sokat adnak, de nem kevésbé értékes az sem, amikor egyféle lelki edukációval, példát kínálok a gyerekeknek és láthatóan készülök a jótettre. Amikor bevonom őket, amikor beszélünk a jócselekedetek fontosságáról, együtt szövünk terveket: - kiknek, mikor, milyen módon adunk majd, amikor együtt gyűjtünk, vagy közösen csatlakozunk egy gyűjtéshez, amikor a spontán helyzetekhez képest kicsit direktebb az érzékenyítés. Mert ezek is értékes alapkövei a gyerekeink nevelésének.
Az a gyerek, aki úgy nő fel, hogy a mások felé forduló, együttérző figyelem a család meghatározó vonása, és tanúja, sőt részese a spontán és a tervezett segítségnyújtásnak is, akkor számára az adni akarás természetes lesz. Osztani akar és tud is osztani majd a neki jutó áldásból és javakból, mert az egyszerűen jó érzést okoz majd neki.
Nem kötelességnek érzi majd a segítségnyújtást, hanem belső, tiszta lelki igénynek, ami számára megkerülhetetlen, és ha időről-időre el is tudja azt az igényt nyomni egy sor egyéb feladat, mindig meghallja majd belső hangot, megérzi önmagában azt az erőt, ami ehhez kell: és adni fog. Mert attól érzi majd jól magát, számára a lelki komfort alapja lesz mások segítése. Néha egy marék apróval, máskor étellel, együtt érző szavakkal, jó helyen elmondott mesékkel, jó cselekedettel, egy átvállalt feladattal, nemes gesztusokkal, akár adománnyal fog segíteni. És ha ilyen emberré válik, akkor azt gondolom, megkapta tőlünk szülőktől az egyik legnagyobb adományt, amit adhatunk: az együttérzés képességét és az erőt is, annak gyakorlásához.
Ennek fényében készülünk ebben az évben is az ünnepekre, és ahogy immár 5. éve tesszük, most is nagy szeretettel készülünk a Jótékonysági Adventi Vásárra, és most is van olyan cél, amire közösen fókuszálhatunk. Idén a Szent Márton Gyermekmentő Szolgálatnak szeretnénk segíteni adománygyűjtéssel az V. Adventi Jótékonysági Vásáron. A cél egy új Gyermekrohamkocsi üzembe helyezése, és az ehhez még szükséges 2,5 MILLIÓ Ft-os speciális hordágy beszerzése! A Fiatal Családosok Klubjával és a közel 30 családszervezettel szívvel-lélekkel azon dolgozunk, hogy minden gyermek megkaphassa a Szent Márton Gyermekmentő Szolgálat Gyermekrohamkocsija által biztosított legmagasabb szintű ellátást. Azt gondolom, együtt sikerülhet! Így, ha ebben a nehéz helyzetben, akinek módjában áll és csatlakozna az általunk indított adventi gyűjtéshez, az egy olyan célt támogatna, amely a súlyos állapotú kisgyermekek gyors, akár életmentő ellátását segítheti.
ADJUK ÖSSZE EGYÜTT! Segítsünk együtt, hogy az új Gyermekrohamkocsi teljes felszereléssel indulhasson a bajba jutott gyermekekért! Bízzunk benne, hogy nekünk erre soha nem lesz szükségünk, de egyben megnyugodhatunk abban a tudatban, hogy azoknál, akiknél szükség van rá, profi felszereléssel indulhatnak majd segíteni.