Hernády Zsolt
Hernády Zsolt történész

Trianon 100

1920. június 4-én, magyar idő szerint 16 óra 32 perckor a versaillesi Nagy Trianon-kastélyban aláírták a Magyar Királyság és az I. világháborúban győztes antant hatalmak között a békeszerződést. 100 év elmúlt, de Trianon nem múlt el.

Mindannyin tudjuk, és akkor is tudták: szerződés, de nem a békét segíti elő, épp az ellenkezőjét. Előkészítette a II. világháborút.


Brutális csonkolás érte az ország testét. A száraz tények: az ország elvesztette területnek több mint kétharmadát, lakosságának mintegy 50 százalékát, ezen belül 3,3 millió magyart. A korábbi Magyar Királyságból a termőföld 61,4%-a, a faállomány 88%-a, a vasúthálózat 62,2%-a, a kiépített utak 64,5%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel- és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába.

Önmagában csoda volt, hogy nagyszüleink, dédszüleink országot tudtak építeni ezeken a romokon.

És mint oly sokszor történelmünkben, onnantól kezdve kényszerpályán mozogtunk. Az újabb háború csak fokozta veszteségeinket. És „Pozsony védelmére” még három falunyit elcsatoltak tőlünk. Feldarabolt ország, szétvágott településekkel: 1945 után már Szelmencen sem tudtál virágot vinni szüleid sírjára, mert a falun két másik ország osztozkodott, s még így is félbetépték.

Készítette: Netpartizán - Own work, CC BY-SA 3.0

Ahogyan ma ledöbbenünk a számokon, el lehet képzelni az akkori Magyarország hangulatát. Az írók és a költők hangja jól példázza, hogy Babitstól Kosztolányin, Karinthyn, Szép Ernőn, Tóth Árpádon, Juhász Gyulán át József Attiláig (és most nem a Dunánál című versére, hanem a Nem! Nem Soha! címűre gondolok) mindenki feljajdult. Mert a gazdasági nehézségek csak a kisebb része volt a fájdalomnak. A lelki, pontosabban fogalmazva testi-lelki része alig feldolgozható.

Sokan próbálkoztak már azóta, ha megoldást nem is, de reményt adni a jövőnek. Kós Károly autonómiát kiáltott, Reményik Sándor a templomot és az iskolát védte, Illyés Gyula felemelte a Hazát a magasba. Én most egy másik írót idézek, mert úgy vélem 2020-ban, megfogyatkozott magyarságunknak ez a legaktuálisabb nemzeti programja határon innen és túl:

„A magyarságnak Trianon után nem volt nagyobb feladata, mint hogy idegen kézbe került testvéreit, ott, ahol voltak, életben tartsa. A határokat szerződések csinálják és szerződések mossák el, az államformáknak, nemzetről és nemzetiségről alkotott felfogásoknak megvan a divatjuk, amint az utolsó században vesztünkre változtak, megváltozhatnak még a javunkra is; de hogy egy népcsoport van vagy nincs, meg tud-e kapaszkodni földjén és hagyományaiban: az az élet alapténye; a népnek, mely elfogyott, szerződések sem szerezhetnek országot, s a népet, melyben bő természet terjeszkedik, szerződések sem tudhatnak ki az országból. „Halat a Visztula s gyermeket / A lengyel asszony ad örökké” – írja Ady, s mint láttuk, Európa törvényhozóinak alkalmazkodniuk kellett a lengyel anyákhoz. A „magyar irredentának” nem lehet más célja, mint hogy egy új európai földosztásnál a magyar anyákhoz is alkalmazkodniuk kelljen.” Ezt 1934-ben írta Németh László.

2020. június 4-én 16 óra 30 perctől zúgnak a harangok a Kárpát-medence magyar lakta településein. A múltat idézik, de a jövőnek szólnak: nekünk, ma élő magyaroknak.